"A közelgő vihar": az első világháborúhoz vezető időszak történelmi analógiája

Könyvismertető

A tekintélyes Center for Strategic and International Studies amerikai intézmény podcastjában Arne Westad neves történészprofesszorral, a Yale Egyetem oktatójával folytatnak eszmecserét Westad idén márciusban megjelent, „A közelgő vihar: hatalom, konfliktus és a történelem figyelmeztetései” (The Coming Storm) című könyve apropóján. Az interjú során Westad alaposan alátámasztott elemzést nyújt a jelenlegi geopolitikai helyzetről és

aggasztó párhuzamokat von a kortárs amerikai–kínai rivalizálás és az első világháborút megelőző időszak nemzetközi dinamikája között, rámutatva arra a veszélyre, hogy a történelem könnyen megismétlődhet.

A beszélgetés elején Westad őszinte meglepetésének ad hangot az Egyesült Államok külpolitikájának legújabb fejleményeivel, különösképpen a közel-keleti, azon belül is az iráni katonai beavatkozásokkal kapcsolatban. Meglátása szerint ez a fajta stratégiai figyelem-elterelődés éles ellentétben áll a jelenlegi amerikai adminisztráció azon korábban határozottan hangoztatott szándékával, miszerint külpolitikájuk fókuszát szigorúan Kelet-Ázsiára, illetve Kínára kívánják irányítani. Történelmi példákra hivatkozva Westad arra figyelmeztet, hogy amikor a nagyhatalmak figyelmét periférikus háborúk kötik le, az óhatatlanul szétforgácsolja a stratégiai fókuszukat.

Egy többpólusúvá váló világrendben ez a stratégiai szétforgácsolódás jelentősen megbonyolítja a nemzetközi kapcsolatokat, és olyan kiszámíthatatlan környezetet teremt, amelyben a stabilitás fenntartása óriási kihívással jár.

A tét pontos megértése érdekében Westad részletesen definiálja, mit is jelent egy modern nagyhatalmi háború. Kifejti, hogy egy ilyen konfliktus abszolút értelemben totális – úgy a hatalmas földrajzi kiterjedés, mint a brutális pusztítás tekintetében. Szemléltetésként az 1916-os somme-i csata borzalmait eleveníti fel. Ennek a csatának csupán az első 24 órája alatt annyi brit katona esett el, mint az 1815-ös napóleoni háborúk lezárása és az első világháború kitörése közötti évszázad összes háborújában együttesen. A pusztításnak ezt a mértékét senki sem volt képes akkor előre látni, így nem is tartott tőle. Mivel a ma élő népesség szinte egészéről elmondható, hogy soha nem tapasztalt meg nagyhatalmi háborút, az emberek ma is hajlamosak a magabiztosságra és arra, hogy alábecsüljék egy várható pusztítás potenciális mértékét.

Westad érvelésének egyik legfontosabb sarokköve, hogy a hidegháború hibás és félrevezető párhuzam az aktuális nagyhatalmi rivalizálás megértéséhez. A hidegháborút szigorú bipolaritás és áthidalhatatlan ideológiai ellentétek jellemezték. Ezzel szemben a mai világ többpólusú és gazdaságilag integrált, ami az 1914 előtti időszakot sokkal relevánsabb összehasonlítási alappá teszi.

Ebben a tükörben az Egyesült Államok az évszázaddal ezelőtti Brit Birodalomhoz hasonlít: egy egykor egyeduralkodó, de most relatív visszavonulóban lévő hatalomhoz. Kína az 1914 előtti Németországot tükrözi: egy gyorsan felemelkedő, ambiciózus hatalmat képvisel, amely nagyobb szerepet követel a globális rendben (ugyanakkor - teszem ezt én hozzá - amely képtelen felmutatni egy globális rend menedzselésére alkalmas stratégiát). Ebbe az analógiába szervesen illeszkedik Oroszország is, amely Westad szerint a korabeli Ausztria-Magyarország szerepét tölti be. Ahogyan egy évszázada egy folyamatosan erőtlenedő, de ezt be nem látni akaró Bécs lokális konfliktusai és kockázatvállalása háborús eszkalációs potenciállal rendelkeztek, úgy ma Oroszország kiszámíthatatlan akciói hordozzák magukban egy szélesebb körű katasztrófa kialakulásának veszélyét.

Ebben az illékony keretrendszerben Westad Tajvant azonosítja a legveszélyesebb gyulladáspontként. A szigetet a huszadik század eleji Bosznia, Elzász-Lotaringia és Belgium robbanékony ötvözeteként írja le. Tajvan egyszerre testesíti meg az intenzív nacionalista feszültségeket, a mélyen gyökerező területi vitákat, valamint egy stratégiai “botlódrótot”, vagyis eszkalációs aktiváló tényezőt.

Westad aggodalmát fejezi ki a Pekingben terjedő gondolkodásmód miatt, miszerint a Tajvannal való egyesülésre rendelkezésre álló történelmi időablak gyorsan zárul, mivel a sziget fiatalabb generációi körében egyre inkább megszilárdul egy önálló tajvani identitás. Az ettől való félelem Pekingben egy „most vagy soha” pillanat felismeréséhez, és ezáltal végzetes téves kalkulációhoz vezethet.

Az eszkaláció veszélyét tovább fokozza a modern katonai technológia felgyorsult fejlődése, amely drasztikusan lerövidítette a stratégiai döntéshozatalra rendelkezésre álló időt. Ahogyan 1914-ben a szigorú mozgósítási menetrendek diktálták a tempót (pontosan kiszámítható volt, hogy egységnyi katonát és felszerelést mennyi idő alatt lehet az akkor már rendelkezésre álló és a korábbiakhoz képest példátlanul gyors vasúti kapacitás segítségével egyik helyszínről a másikra eljuttatni), a mai autonóm fegyverek és a kiberhadviselés a válsághelyzeti döntéshozatalt szintén veszélyesen szűk időkeretek közé szorítják.

Tajvan mellett más kritikus földrajzi pontok is léteznek: ilyen például a Koreai-félsziget, ahol egy esetleges észak-koreai rezsimválság okozta káoszba szinte azonnal és elkerülhetetlenül bevonódna az Egyesült Államok, Kína, Japán és Oroszország is. Emellett – bár a közvetlen együttműködés tere szűkül – Westad az ukrajnai háborút is megemlíti, mint egy olyan konfliktust, amelynek stabilizálásában az Egyesült Államok és Kína (ha nem is szorosan együttműködve, de párhuzamosan) elméletileg konstruktív szerepet vállalhatna a feszültségek enyhítése érdekében.

Zárásként Westad sürgető ajánlásokat fogalmaz meg a katasztrófa elkerülésére.

Kiemeli a világvezetők közötti stratégiai kommunikáció elmélyítését. Emlékeztet arra, hogy 1914-ben a brit (György király), a német (Vilmos császár) és az orosz (Miklós cár) uralkodók unokatestvérek voltak és jól ismerték egymást, a személyes kapcsolat azonban nem volt elegendő a háború megállításához. Ma tehát nem pusztán udvarias találkozókra, hanem egymás valós vörös vonalainak és prioritásainak megértésére van szükség. Szorgalmazza továbbá a fegyverzetellenőrzési egyezmények újraindítását is. Ezzel kapcsolatban rámutat egy súlyos problémára: mivel az Egyesült Államok hagyta, hogy az Oroszországgal kötött korábbi fegyverzetkorlátozási megállapodásai elévüljenek vagy megszűnjenek, Kína jelenleg arra hivatkozva zárkózik el a tárgyalásoktól, hogy Washington amúgy sem veszi komolyan ezeket az egyezményeket. Végül figyelmeztet:

egy modern nagyhatalmi háború nemcsak milliók halálát okozná és egy generációval vetné vissza a világgazdaságot, hanem a trauma és a bizalmatlanság olyan mérgező örökségét hagyná hátra, amely évtizedekre megbénítaná a nemzetközi együttműködést.

Az első világháborút megelőző - pontosabban ahhoz vezető - időszak szoros történelmi analógiájáról 5 évvel ezelőtt beszéltem egy akkor bemutatott, még 2012-ben megjelent könyv (Alvajárók - Sleepwalkers) kapcsán, amely szintén erre figyelmeztetett. Semmiképpen nem megnyugtató, hogy az azóta eltelt időszakban az analógia nem hogy távolodott volna, hanem - ahogy a most bemutatott, idén megjelent könyv címe is sugallja - egyre közelebb került hozzánk.