Az iskolai bombariadók lehetséges hátteréről

Один два три?

“A csomag 1957. május 17-én érkezett André-Marie Tremeaud-nak, az Alsó-Rajna megyei prefektusnak címezve Strasbourgba. Titkára habozott átvenni a csomagot, mert a feladó címe keveset árult el, a bélyeg pedig csak annyit jelzett, hogy a csomagot Párizs keleti munkásnegyedéből adták fel. A titkár kicsomagolta a csomagot, és mivel egy doboz szivart talált benne, átadta a prefektusnak. Tremeaud azt javasolta, hogy nyissa ki, és kínálja meg egy szivarral munkatársát, akivel éppen beszélgetett, de a munkatárs ezt visszautasította, és Tremeaud az asztalra tette a dobozt. Ez minden bizonnyal megmentette Tremeaud és társa életét, de Tremedaud feleségét nem. Később a nap folyamán ..., egy partira készülődve, felvette és egy késpengével felfeszítette a dobozt. Hatalmas robbanás következett be. A ‘szivaros doboz’ egy bomba volt.”

E sorokkal kezdődik Ladislav Bittman, a csehszlovák hírszerzés egykori tisztje által a szovjet titkosszolgálatok által nagyüzemben gyakorolt ún. titkosszolgálati aktív intézkedésekről szóló könyvének első fejezete. Bittman nem véletlenül ezzel az esettel kezdi a téma bemutatását. A szivardobozos robbantás ugyanis számos meghatározó elemét vonultatta fel ezeknek a speciális típusú műveleteknek. Így aztán az sem véletlen, hogy a jelenlegi magyarországi bombafenyegetések kapcsán én is ennek az esetnek a bemutatását állítom előtérbe. Ahogyan arról a Telexnek adott interjúban már beszéltem és ahogyan az egy ezt követő feldolgozásban szintén a Telexen még egyértelműbben megfogalmazódott, nagy esély van ugyanis arra, hogy e bombafenyegetések mögött orosz állami elkövető áll. E műveletek megértése, jelenlegi detektálása érdekében - de akár azért is, hogy kizárhassuk az orosz verziót - muszáj tisztában lenni a szovjet/orosz aktív intézkedések sajátosságaival. Mindezt leginkább már beazonosított és feltárt műveletek segítségével tudjuk elérni.

Kép: Ladislav Bittman hivatkozott munkája - melyet jó másfél évtizede, egy amerikai antikváriumból sikerült beszerezni - az asztalomon (Ladislav Bittman: The Deception Game. New York: Ballantine Books, 1972.)

A strasbourgi francia prefektus elleni műveletet maga Ladislav Bittman, a Varsói Szerződés csapatainak 1968-as csehszlovákiai bevonulása hatására Nyugatra távozott hírszerző leplezte le, ugyanis a műveletet ők, vagyis a csehszlovák titkosszolgálat hajtotta végre, a szovjet KGB utasításainak megfelelően. Tőle tudhatjuk azt is, hogy a műveletnek három elkülöníthető fázisa volt: levélben küldött fenyegetőzésekkel indult és egy tényleges robbantásban csúcsosodott ki. Éppen emiatt muszáj tekintetbe vennünk minden lehetséges hasonló forgatókönyvet egy olyan helyzetben, amikor levélben küldött és - gyaníthatóan - orosz hátterű fenyegetéssel találkozunk. A fenti esettanulmány alapján ugyanis számolni kell azzal is, hogy az iskolai bombafenyegetések szintén egy többfázisú művelet egyik - és nem a végső - fázisát jelentik.

A strasbourgi francia prefektus elleni merénylet nem maga a cél, hanem az eszköz volt. Annak az eszköze, hogy szétzilálják a világháború után gyógyulni kezdődő francia-német kapcsolatokat, és ezzel egyúttal akadályozzák az ekkortájt építeni kezdett európai egység munkáját is. A prefektus feleségének halála mintegy felfakasztotta az alig több, mint egy évtizeddel korábbi háború mérhetetlen sérelmeit és óriási érzelmi hullámokat kavart Franciaországban, de máshol Európában is. A levélbomba küldője ugyanis egy német náci-szimpatizáns szervezet volt (Kampfverband Für Unabhängiges Deutschland, vagyis “Harccsoport egy Független Németországért”), amely egységes Németország létrehozását, a Németországban levő nyugati csapatok távozását és a háború után elvesztett német területek - így Elzász-Lotharingia - visszacsatolását követelte. Természetesen valójában nem létezett ilyen szervezet, a leveleket a csehszlovák titkosszolgálat ügynökei postázták a KGB fentebb említet utasításának megfelelően.

Ami a mi szempontunkból a legfigyelemreméltóbb, azonban az, hogy a robbantás egy koreográfia része volt, amit két lépés előzött meg: először csak nyugat-németországi amerikai katonai címekre, illetve - figyelem, ez különösen érdekes: a katonák rokonai számára - küldtek fenyegető leveleket, majd később már a francia közvéleményt érték el hasonló tartalmú fenyegető levelekkel. Mindeközben a németországi brit és francia nagykövet kapott kézhez olyan “kiszivárogtatott” dokumentumokat, amelyek állítólag a berlini amerikai nagykövetnek az USA Külügyminisztériumával folytatott levelezését tartalmazták és amelyekből az derült ki, hogy az USA szimpatizál a németországi náci csoportokkal. Természetesen ezek a dokumentumok is a művelet részeként készített hamisítványok voltak. Tehát: a szovjet rezsim egy történelmileg ténylegesen létezett, nagyon rossz emlékű veszélyt használt fel arra, hogy a németellenes érzelmeket és az ezeket támogató politikai mozgalmakat erősítse Európában, annak érdekében, hogy ellehetetlenítse a szovjet terjeszkedés és befolyás legnagyobb akadályát, az európai egység létrejöttét, illetve az európai-amerikai kapcsolatok elmélyülését. Ismerős?

Kép: Korabeli újsághír a merényletről.

A szovjet média természetesen felkapta az ügyet: mire a bombamerényletre sor került, az azt megelőző évben indított, levelekben szétküldött fenyegetőzésre épülő kampány már olyannyira ”megdolgozta” a közvéleményt, hogy annak gyanúja nélkül kezdhettek el a kommunista országok lapjai is hangulatkeltő cikkeket írni a művelet részeként, hogy a szovjet blokkra terelték volna a gyanút. "A szovjet-blokk tömegmédiájának új támadási alapja jött létre a Német Szövetségi Köztársasággal szemben. Tremeaud asszony halálát a nyugatnémet revansista tevékenység példájaként használva a szovjet média figyelmeztető hangot ütött meg Nyugat-Németország növekvő ereje ellen, és megvédte Franciaország jogait Elzász-Lotaringiában,” fogalmaz Bittman, fentebb hivatkozott munkájában.

Amennyiben tehát - és ez még mindig csupán feltételezés - valóban orosz állami hátterű művelet a hazai - és számos külföldi - bombafenyegetési kampány, úgy számolni kell azzal a lehetőséggel is, mely szerint ez esetben is szó lehet egy többfázisú forgatókönyvről. Figyelemreméltó ebben a kontextusban, hogy Donald Tusk, lengyel államfő január 15-én a következőket jelentette be: „Nem fogok részletekbe bocsátkozni, csak megerősíthetem azoknak a félelmeknek a megalapozottságát, hogy Oroszország légi terrorcselekményeket tervez, nemcsak Lengyelország, hanem a világ légitársaságai ellen.” A megfogalmazás arra utal, hogy a lengyel vezetésnek konkrét információi vannak orosz hátterű merényletekről, amelyeket nyilvánvalóan hamis zászló alatt - vagyis valaki másra hárítva - követnének el. Ez utóbbi azért is valószínű, mert Oroszországnak semmiképpen nem érdeke az, hogy magára haragítsa a világot azzal, hogy saját “névre vett” merényleteket követ el ellene. Egy lehetőség marad, amennyiben valósak a lengyel államfő értesülései: a Bittman-könyv alapján bemutatott művelethez hasonló aktív intézkedésről van szó, amellyel a nyugati közhangulatot és politikai helyzetet akarják befolyásolni, destabilizálni. Az iskolai bombafenyegetések esetében ugyanez történt: egy valóban létező veszélyre, vagyis ez esetben iszlamista terroristákra kívánták terelni a gyanút, nyilvánvalóan annak érdekében, hogy felerősítsék az Európát eleve a politikai destabilizáció szélére sodró bevándorlásellenes érzelmeket, és ennek révén megingassák a mainstream pártokat, illetve megerősítsék a velük szemben álló - többnyire ráadásul oroszpárti - EU-szkeptikusokat (akik természetesen nincsenek mindebbe beavatva). Igazán nem akarok katasztrófahangulatot kelteni, csupán a hipotézisünk próbájaként egy pillanatra gondoljunk bele, milyen tömeglélektani - és ezzel járó politikai - sokkot okozna több repülőgéppel szemben egyidőben vagy kis időbeli eltéréssel elkövetett merénylet Európa felett, mindez például iszlamista hamis zászló alatt?

Mának szóló további tanulsága a fentiekben történelmi modellként bemutatott ügynek, hogy a német hatóságok számos német állampolgárt vettek őrizetbe a Kampfverband-dal való együttműködés gyanújával. Ennek - vagyis annak, hogy egy valójában nem létező szervezettel való együttműködés gyanújával vettek őrizetben embereket - az oka az volt, hogy a Kampfverband fenyegető szórólapjai eljutottak ténylegesen náci szimpatizáns németek kezébe is, akik aztán maguk is elkezdték terjeszteni azokat. Ezt ma a szakma copycat-jelenségnek hívja: azt nevezik ennek, amikor valaki a tényleges elkövetővel való kapcsolat nélkül lemásolja az adott cselekményt: fenyegetést vagy akár merényletet. Ez egy valóságos eszkalációs spirált képes elindítani.

Végezetül: természetesen továbbra sem tudjuk, kik az elkövetők. A már hivatkozott interjúban mondottak most is állnak: “ezek csupán munkahipotézisek, amelyek mentén egy ilyen vizsgálat el tud indulni. ‘Lehet, hogy egy most kevésbé valószínű verzió fog végül »győzni«, de az is lehet, hogy valami teljesen más, amire eredetileg nem gondoltunk.’” Ugyanakkor tagadhatatlan: az orosz szabotázsakciók és merényletek egy kimutatható stratégiává álltak össze az elmúlt időszakban. James Appathurai, a NATO innovációért, hibrid és kibertechnológiáért felelős főtitkárhelyettese épp e héten erősítette meg az Európai Parlamentben, hogy az elmúlt években az orosz szolgálatok által elkövetett szabotázsakciók között olyan ipari vezetők meggyilkolására irányuló fenyegetések is szerepeltek, mint például a német fegyvergyártó Rheinmetall vezetője. Tegyük hozzá: a Rheinmetall Németország legnagyobb fegyvergyártó cége, vezetőjének tervezett likvidálása szinte egyfajta hadüzenetnek tekinthető Berlinnel szemben, annak minden következményével. Vagyis a célpont kiválasztásánál semmiféle visszafogottság nem jellemezte az orosz vezetést. A fentebbiekben vázolt hipotézis tehát ennek alapján korántsem légből kapott. Tetszik-nem tetszik, ideje elmélyülni az orosz aktív intézkedések aktívabb tanulmányozásában.

Kép: a robbanás jelei a prefektúra épületének ablakán.