Békeharcosok Klubja 2.0
A szovjet békepropaganda visszatérő "szirénhangjai"
Érdekes - további - bizonyítéka került elő a minap annak, hogy Orbán Viktor békeretorikája valójában az orosz háborús érdekek relatív maximalizálását szolgáló információs hadviselés része. A miniszterelnök az egyiptomi közel-keleti békecsúcs kapcsán ugyanis a következő szöveget posztolta:
„Donald Trump elnök újra megcsinálta! Meghívására ma részt veszek a békecsúcson Sarm es-Sejkben… Óriási eredmény. Trump elnök hozta ezt tető alá, és ha nem dőlünk be a háborúpárti szirénhangoknak, akkor Ukrajnában is el fogja érni ugyanezt. Meg kell adnunk neki minden támogatást ehhez. A földrajzi elhelyezkedéstől, mérettől vagy súlytól függetlenül létezik egy globális békepárti hálózat, amely együtt dolgozik a békéért mindenhol – legyen szó a Közel-Keletről, a Kaukázusról vagy Ukrajnáról. Magyarország büszke tagja ennek a békepárti hálózatnak, a józan ész emberei szövetségének.”
Orbán Viktor ezt követően egy újabb hasonló poszttal jelentkezett, amelyből végképp kiderült, hogy a közel-keleti békecsúcsot tudatosan kívánja felhasználni az oroszokkal való megegyezést Ukrajna (és Európa) kárára sürgető álláspontjának propagálására:
„Harmadik napja igyekszik megfejteni a világ, hogyan sikerült Trump elnöknek az, ami évtizedeken át lehetetlennek tűnt: békét teremteni a Közel-Keleten. … Míg Brüsszelben két éve szövegezik szakmányban a hangzatos nyilatkozatokat, addig a Közel-Keleten az amerikaiak és szövetségeseik szépen, lassan, állhatatos diplomáciai munkával békét csináltak. … Ha nem kapnak észbe Brüsszelben, ez a sors vár majd ránk Ukrajnában is. A tárgyalóasztaltól kiszorulunk a nézőtérre. Vagy csinálhatunk úgy, mint az amerikaiak. De ahhoz tárgyalni kell az oroszokkal is.”
Orbán Viktor a közel-keleti békemegállapodásra hivatkozással azt akarja sugallni, hogy az Ukrajna katonai védelmének szükségességét hangoztatók háborúpártiak, mert lám-lám, a békéhez egyszerűen diplomáciai tárgyalásokon keresztül vezet az út. Ami jelen esetben viszont az orosz igények elfogadását jelentené.
Donald Trump elnök ugyanakkor teljesen világosan kimondta hogy a közel-keleti békecsúcshoz nem a “szép, állhatatos diplomáciai munka,” hanem Izrael háborús győzelme teremtette meg az alapfeltételt: „Izrael, a mi segítségünkkel, mindent elért, amit fegyverrel elérhetett. Most eljött az idő, hogy a terror elleni katonai győzelmeket a Közel-Kelet egészének békéjévé és jólétévé fordítsuk.” „A hatalmas fájdalom, halál és szenvedés után” – üzente palesztin félnek –, „most jött el az ideje annak, hogy népük felemelésére összpontosítsanak ahelyett, hogy Izraelt próbálnák lerombolni.” Az Izrael által vívott háború kapcsán pedig megismételte: “Győztetek, és most építkezhettek.”
A miniszterelnök által keltett látszattal ellentétben tehát teljesen világos, mivel sikerült tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket: az Izraelt megtámadó Hamász, Hezbollah és Irán elleni elsöprő katonai sikerekkel és elrettentéssel. Pontosan azzal, aminek követelését Ukrajna védelmében Orbán Viktor már “háborúpárti szirénhangoknak” tekinti.
Nézzünk meg néhány adatot ennek a háborús győzelemnek az érzékeltetéséhez, annak érdekében, hogy még világosabban tehessük fel a kérdés: a magyar miniszterelnök miért - minek és kinek az érdekében - próbálja beállítani azt, amit Izrael esetében jogos önvédelemnek tekint, Ukrajna kapcsán háborúpárti uszításnak? (Az alábbiakban csupán az adatszerű becslések közlésére szorítkozom, ennek a posztnak nem izraeli katonai fellépésének kritikai vizsgálata a célja.)
A “béke” ára Izraelben
Izrael egy 2 évig tartó háborúban elpusztította az őt megtámadó Hamászt, mint katonai szervezetet, amely így egy fegyveres gerillaszervezetté degradálódott. (Arról, hogy ez nem a Hamász által megtestesített jelenség megszüntetését jelenti, korábban volt már szó.) A megközelítő becslésekre épülő, de nagyságrendileg mértékadónak tekinthető adatok szerint mindeközben a gázai lakosság mintegy 2.3-2.5 százaléka halt meg (beleértve a katonai/terrorista és civil áldozatokat, 50-65,000 halálos áldozattal számolva), illetve a gázai lakóépületek 78-92 százaléka semmisült vagy sérült súlyosan meg. A halálos áldozatok összlakossághoz mért arányának érzékeltetéséhez egy adat: az első világháborúban az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia lakosságának mintegy 3,4 százaléka halt meg. Vagyis a gázai háború halálos áldozatainak összlakossághoz mért aránya közel kétharmada annak, amennyien az első világháborúban elestek a nagyobb nyugat- és közép-európai hadviselő országokban. Az elpusztított lakóépületek aránya az első világháborúban, a fentebb említett országok frontközeli területein viszont “csak” 34,5 százalék, azaz kevesebb, mint fele a gázai háborúban elpusztult épületeknek. (Megjegyzendő, hogy Gáza egésze frontközeli területnek számított a terület kis mérete, népsűrűsége, továbbá nem kis részben annak is köszönhetően, hogy a Hamász a polgári lakosságot, illetve a polgári épületeket használta katonai célokra vagy rejtőzködésre, fedésre.)
Mindeközben Izrael egy minden korábbinál súlyosabb titkosszolgálati és katonai művelet keretében katonailag gyakorlatilag működésképtelenné tette a Hamásznál jóval jelentősebb Hezbollah iszlamista szervezetet is egy szomszédos ország, Libanon területén vívott háborúban. A művelet során mintegy 100.000 lakóépület pusztult el vagy vált lakhatatlanná.
Végül, sor került a korábban elképzelhetetlenre: az Irán-Izrael közötti katonai konfrontációra, amelynek keretében Izrael tulajdonképpen megsemmisítette Irán - egy mintegy 90 milliós népességű és 1.65 millió négyzetkilométer nagyságú ország - légvédelmének a gerincét, aminek köszönhetően szabadon hajthatta végre iráni katonai és kormányzati létesítmények elleni támadásait - egyebek mellett az iráni fővárosban -, utat adva végül az iráni atomlétesítmények elleni immár amerikai bombázásoknak.
A tények tisztázása kedvéért érdemes tehát leszögezni: a “békepárti” Orbán Viktor a fenti posztjaival valójában az első világháborús pusztítás arányaival vetekedő háborús eredményt méltat, hiszen a Hamász - és a Hezbollah és részben Irán katonai potenciáljának - elpusztítása nélkül nincsen békemegállapodás. Izrael csak a győzelem után volt hajlandó, a Hamász pedig kénytelen megállapodni. (Már amennyire.)
Az Ukrajna kapcsán képviselt miniszterelnöki logika alapján ez aztán háborúpártiság a javából!
Kép: Kitört a béke Gázában.
Figyelemreméltó, hogy Orbán Viktor egyik fent említett megszólalásában sem utal a békemegállapodás feltételéül szolgáló katonai győzelemre és annak árára. A magyar miniszterelnöknek eddig nem jutott még eszébe kritizálni a megtámadott fél - Izrael - védekezését, nem csinált belpolitikai célra mumust Netanjahu izraeli miniszterelnökből, nem vádolja Trumpot háborús uszítással és nem próbálja az Izrael által vívott háborút “imperialista hódítással” és a nyugati fegyverlobbi érdekeivel magyarázni, ahogyan azt Ukrajna védekező háborújával kapcsolatban viszont folyamatosan teszi. És nem állítja azt - ahogyan Ukrajna kapcsán viszont igen -, hogy Izrael nem szuverén ország, mert területének egy része felett nem gyakorol teljes szuverenitást és mert nyugati (amerikai) fegyverek nélkül nem volna képes megvédeni magát.
Orbán Viktor ezen kritikái kizárólag Ukrajnára és nyugati szövetségeseire korlátozódnak, annak ellenére, hogy Ukrajna háborús védekezésének nem esett áldozatul az őt megtámadó Oroszország népességének 2,4 százaléka, Ukrajna nem rombolta le Oroszország frontközeli lakóépületeinek 78-92 százalékát, nem semmisítette meg légvédelmét és nem bombázta fővárosát. Már csak azért sem, mert nem tehette meg: nem csupán az ahhoz szükséges fegyvereket és fegyverrendszereket és engedélyeket nem kapta meg az Orbán Viktor által “háborúpártinak” nevezett nyugati támogatóitól, amelyekkel még kilövés előtt meg tudta volna orosz földön semmisíteni az ellenséges rakétákat és drónokat, de még az országa légterének védelmét biztosító támogatáshoz sem jutott hozzá. Mindez a magyar miniszterelnök szerint Ukrajna esetében már “háborúpártiság” lenne.
Orbán Viktor kínosan látványos kettős mércéjére az a nyilvánvaló magyarázat, hogy valójában nem a békét tartja szem előtt, amikor a békéről és a fegyveres támogatások leállításáról beszél Ukrajna kapcsán, hanem az agresszor Oroszország háborús eredményeinek relatív maximalizálását.
A miniszterelnök kommunikációja szomorúan ismerős mintázatot mutat a szakterületet ismerők számára: pontról pontra megfeleltethető a szovjet időkből ismert és azóta is alkalmazott orosz békekampány-műveletek metódusával. Nézzük meg nagyon röviden, mit is kell erről tudnunk.
A béke, mint a háború eszköze az orosz stratégiában
Könnyen belátható, hogy a katonai támogatás megtagadása és a béke elfogadásának a megkövetelése egy megtámadott országtól a relatív erőviszonyok megváltoztatására, vagyis a megtámadott országnak a gyengítésére, vereségére irányul. A “Fogadd el a békét!” maffianyelven tulajdonképpen azt jelenti, hogy “Add meg magad!” (Hasonlóan a védelmi zsaroláshoz: “Ha nem hagyod, hogy megvédjelek, akkor megtámadlak.”) Esetünkben ez végső soron tehát Oroszország és az általa kirobbantott háborús célok - vagyis a háború - támogatását jelenti.
A “békekampány” valójában mindig is a háború eszköze, a relatív erőviszonyok megváltoztatására irányuló orosz/szovjet stratégia része volt.
Sidney Hook, az ausztriai zsidó származású neves amerikai filozófus, aki fiatalkorában még lelkes kommunista, majd 1933-tól már Moszkva imperialista expanziójának egyik legelkötelezettebb ellenfele volt, a következőképpen fogalmaz, ahhoz a hidegháborús szakmunkához írott előszavában, amely az ún. titkosszolgálati aktív intézkedések szovjet stratégiában játszott szerepét vizsgálja (Richard H. Shultz, Roy Godson: Dezinformatsia. Active Measures in Soviet Strategy. Pergamons, Brassey’s, 1984.):
“Bár a Szovjetunió kész katonai eszközökkel terjeszkedni mindenhol, ahol ezt túl nagy áldozatok nélkül megteheti, előnyben részesíti azt a stratégiát, amellyel a győzelem gyümölcseit felesleges kockázatok vállalása nélkül szerezheti meg. Ezt úgy próbálja elérni, hogy zavart kelt a Nyugaton, megosztottságot és kölcsönös bizalmatlanságot szít a demokratikus hatalmak között… Egy szabad nemzetet nemcsak az gyengíthet meg, ha nem hajlandó megvédeni magát, hanem az is, ha nem érti meg ellenségei gondolkodásmódját. Sőt, az utóbbi gyakran az előbbinek az oka.”
Kép: a fentebb idézett, a hidegháború időszakában kiadott szakkönyv a szovjet titkosszolgálati aktív intézkedésekről, köztük a “békeharcról.”
Moszkva “‘békehadjáratai’ csupán álcaként szolgálnak egy totalitárius, militarista és imperialista terjeszkedési politika leplezésére.”
Moszkva Hook által említett stratégiájának volt - és most is - része az ún. békeharc. Ennek kapcsán érdemes szem előtt tartanunk Leon Dennen-nek, a szovjet békepropaganda egykori neves szakértőjének megállapításait. Dennen, a témával foglalkozó, “A szovjet békemítosz” című tanulmányában a következőket írja:
“Nyilvánvaló, hogy a szovjet vezetők a békét csupán a demokratikus társadalom elleni állandó harcuk egyik fázisának tekintik. Bármilyen „békemozgalom” aktív támogatását ezért úgy kell értelmezni, mint egy arra irányuló stratégiát, amelynek célja, hogy a Szovjetunió a kommunista célokkal egyébként nem rokonszenvező csoportoktól is a lehető legtöbb támogatást szerezze meg. Valójában a Kreml Politikai Bizottságának (Politbürójának) és a Kominformnak a rendszeres, nagy nyilvánosságot kapó „békehadjáratai” csupán álcaként szolgálnak egy totalitárius, militarista és imperialista terjeszkedési politika leplezésére. … A szovjet vezetők úgy vélik, céljaikat hol háborúval, hol békével is előmozdíthatják – attól függően, milyenek az adott körülmények. A „béke-stratégia” választása egyszerűen azt jelzi, hogy a Kreml urai úgy vélik: adott időszakban ez a megközelítés hozza meg számukra a legkedvezőbb eredményeket. Például a kommunista invázió Dél-Korea ellen éppen akkor indult meg, amikor Moszkva csúcsra járatta az atombomba betiltását célul kitűző Stockholmi Felhívás érdekében folytatott kampányát.”
A Dennen által is említett szovjet hátterű “békehadjáratok” keretében például olyan nemzetközi konferenciákat szerveztek, mint az „Értelmiségiek Béke Kongresszusa”, 1948 augusztusában Wroclawban, a „Kulturális és Tudományos Világbékekonferencia”, 1949 márciusában New Yorkban, és az 1949-es párizsi Világbéke-konferencia. Az 1940-es évek végére mindezek eredményeképpen úgy tűnt, hogy a szovjet-szimpatizánsok megnyerik a “kulturális hidegháborút.”
Ahogyan Peter Coleman fogalmaz a “The Liberal Conspiracy: The Congress for Cultural Freedom and the Struggle for the Mind of Postwar Europe” című munkájában (New York: The Free Press, A Division of Macmillan, Inc., 1989), noha a Moszkva iránti szimpatizánsok száma fokozatosan csökkent, párhuzamosan
“minden egyes újabb sztálinista sokkhatással…: a kollektivizálással, az ukrán éhínséggel, a moszkvai perekkel, a szociáldemokraták elárulásával Németországban és a Népfront elárulásával Spanyolországban, a Hitler–Sztálin-paktummal, Trockij meggyilkolásával, a Finnország elleni támadással, valamint a gulágról szóló egyre szaporodó beszámolókkal … Sztálin még mindig megőrizte emberek millióinak, köztük az értelmiségi elit jelentős részének lojalitását. Ezt a legdrámaibban írók, művészek és tudósok részvételével tartott nemzetközi konferenciák sorozata szemléltette.”
Coleman sorai mintha ha csak a jelenkor orosz-szimpatizánsairól íródtak volna, akik a putyinista sokkhatások növekvő száma ellenére (orosz ellenzékiek tömegeinek bebörtönzése vagy letétele láb alól, Grúzia megtámadása, Krím elfoglalása, Ukrajna megtámadása, szabotázsakciók európai célpontok ellen, beavatkozás külföldi választásokba, emigráns oroszok elleni merényletek, stb.) még mindig rokonszenveznek az autoriter rezsimmel, amely most éppen nem a progresszív, hanem a konzervatív (identitárius, anti-woke, stb) rétegek megnyerésére törekszik, rutinszerűen váltva kaméleonjelmezét. (Egy korábbi posztban volt szó részletesebben is arról a civilizációs és politikai kulturális változásról, amely a jelenlegi orosz “konzervatív” dezinformációs stratégia hátteréül szolgál.)
Kép: Békegalamb nyárson. Leon Dennen idézett könyvének borítója (“A szovjet békemítosz”)
Szó nincsen arról természetesen, hogy a szovjet “békeharc” szirénhangjainak engedelmeskedők mindannyian tudatában lettek volna e hangok mögött álló valódi szándékoknak vagy éppenséggel ne hittek volna abban, hogy az ellentmondások dacára “végül minden jóra fordul.” A jelenlegi helyzet ebben sem különbözik az akkoritól. Jelenleg is sokan, még mindig túl sokan vannak azok, akik szemet képesek hunyni a putyinista “sokkhatások” felett, különféle felsőbbrendű célokkal, például gazdasági haszonelvűséggel (olcsó energia) vagy éppen ideológiaival (a társadalom “keresztény megújulásáért Moszkvával közösen folytatott harc), illetve a békével magyarázva a Moszkvával való megalkuvást. (És persze sokan vannak, akik saját haszonszerzés vagy geopolitikai nyerészkedés céljából, illetve az orosz szolgálatok által beszervezve teszik ugyanezt.) Ezeknek az embereknek egy része ahogy egykor, úgy ma sincsen tisztában azzal, hogy Moszkva részéről egy végtelenül cinikus játék részesei, és hogy a szovjet/orosz rendszer működésével járó ellentmondások, amelyeket ők szerencsétlen kivételként próbálnak megmagyarázni, az orosz (poszt)szovjet rendszer lényegét képezték és képezik.
Éppen ezért a nyugati és a szovjet politikai kultúra egyszerűen nem kompatibilis egymással. Sőt, utóbbi magával az emberrel, az emberi méltósággal nem kompatibilis.
A két nagyhatalmi blokk közötti konfliktus alapvető, kulturális természetének felismerése vezérelt az 1940-es évek végén számos neves értelmiségit, hogy látva a szovjet “békekampány” befolyásának sikerét, elindítsanak egy olyan ellenkezdeményezést, amely “képes lenne szembeszállni a Szovjetunió tartós kulturális offenzívájával, és ellensúlyozni a kommunista szimpatizánsok csillogó nemzetközi kongresszusainak közönségre gyakorolt vonzerejét. George Orwell, Bertrand Russell, Arthur Koestler, André Malraux, Albert Camus és sokan mások egyetértettek abban, hogy sürgős lépésekre van szükség a szabad világ megmentésére – különösen az írók, művészek, tudósok és értelmiségiek körében,” fogalmaz Coleman fentebb idézett munkájában. A szovjet birodalmi törekvések alapvető kulturális stratégiájának és az azzal szembeni küzdelem fontosságának felismerése hatalmas áttörésnek számított. Olyannyira, hogy teljesen újszerű módon az amerikai hírszerzés is oroszlánrészt vállalt az ezzel kapcsolatos kezdeményezések megszervezésében.
Az eszmék és kultúra területe stratégiai küzdelem terepévé vált. Ennek oka az volt, hogy szemben a hagyományos nyugati szemlélettel, amely szerint a háború a politika folytatása más eszközökkel (Clausewitz), a szovjet/orosz szemlélet ennek éppen a fordítottját vallja: a politika a háború folytatása más eszközökkel.
Ennek megfelelően a szovjet/orosz szemléletben a kultúra, a vallás és természetesen a béke témája is a Nyugattal való folyamatos háború megvívásának eszköze.
Vlagyimir Putyin nem azért állította a napokban, hogy Donald Trump elnök megérdemelné a Nobel-békedíjat, mert azt szeretné, hogy az amerikai elnök véget vessen az orosz agressziónak. És nem azért jelentette ki ezzel egyidőben, hogy Donald Trump amerikai elnök őszintén törekszik az ukrajnai válság megoldására, mert arra számít, hogy Trump majd az ukránok érdekében fog eljárni. Nyilvánvalóan nem kell bizonygatni, hogy ennek éppen az ellenkezőjéről van szó: az orosz elnök arra számít, hogy ezekkel a gesztusokkal - és egyebekkel - meg tudja puhítani az amerikai vezetőt, annak érdekében, hogy Moszkva számára kedvező módon álljon a konfliktushoz. Mit jelent ez? Például az orosz területi igények támogatását és az Ukrajnának nyújtott nyugati katonai támogatás leállítását. Ami így együtt, végső soron Ukrajna, mint szuverén ország megszűnését jelentené. Oroszország számára ezt jelenti a béke; az orosz háborús célkitűzések elérését.
Ahogy Sidney Hook fogalmazott fentebb: “Bár a Szovjetunió kész katonai eszközökkel terjeszkedni mindenhol, ahol ezt túl nagy áldozatok nélkül megteheti, előnyben részesíti azt a stratégiát, amellyel a győzelem gyümölcseit felesleges kockázatok vállalása nélkül szerezheti meg.” Az ellenfél szavakkal történő lefegyverzése kétségkívül kevesebb kockázattal járó stratégia, mint a fegyveres háború.
Így lesz a “békeharc” valójában a háború eszköze.
Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján
Ezen a háttéren az a tény, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter éppen moszkvai látogatásán jelentette be, hogy szintén támogatja Trump Nobel-békedíját, nehezen értelmezhető nem a fentebbi orosz “békestratégia” támogatásaként. Ami - ahogyan láthattuk - valójában az orosz háborús stratégia támogatását jelenti. Nyilvánvaló az is, hogy többek közt éppen emiatt kampányolt Putyin elnök Orbán Viktor választási sikere mellett a Valdaj Klub rendezvényén elmondott beszédében. Megfordítva: vajon kampányolt volna-e mellette, ha Orbán nem az orosz érdekeket szolgálná?
Talán valamilyen különös magyar fátum lehet, hogy mai szerepvállalásunk ebben a stratégiában sajnos komoly - ma már teljesen önkéntesen vállalt - történelmi folytonossággal rendelkezik.
A nemzetközi nyilvánosság szovjet birodalmi érdekeknek megfelelő ideológiai megdolgozására létrejött Kominform ([nemzetközi] Kommunista Információs Hivatal) 1949-ben éppen Magyarországon tartott ülése kapcsán az USA egykori moszkvai nagykövete egy titkos minősítésű táviratában a következőképpen fogalmazott:
“Jelzésértékű annak a reménynek a mértéke szempontjából, amelyet a Szovjetunió a ‘békemozgalomhoz’ fűz, az, hogy a közelmúltban Magyarországon tartott Kominform-ülés kiemelt figyelmet szentelt a ‘békeoffenzívának’. Az ott elfogadott határozat kimondja, hogy a ‘Békeharcosok’ mozgalmát tovább kell szélesíteni… Ez arra utal, hogy Moszkva a ‘békeoffenzívát’ a leghatékonyabb eszköznek tekinti a nem kommunista külföldi támogatás mozgósítására…”
A magyar “békeharcosok” mozgalmát abban az időben Rákosi Mátyás vezette. Rákosi a fentebb említett Kominform-gyűlés évében és természetesen annak szellemében, 1949-ben írta meg híres-neves munkáját, “Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján” címmel. Ahogy e könyvben fogalmaz: “A magyar nép békét akar és ebből a békevágyából folyik, hogy elutasít mindent, ami egy újabb háború veszélyét idézné fel.” Ismerősen ártatlanul hangzó mondat - a magyar történelem egyik közismert rémétől, Moszkva érdekeinek kiszolgálójától.
A “háborúpárti szirénhangok” fenyegetésére hivatkozva a kommunista diktátor meghirdeti egy “globális békepárti hálózat” mozgósítását is: “Ezért szorosabbra kell fogni nemzetközileg és az egyes országokon belül a demokrácia erőit, mozgósítani kell világszerte a béke híveit és ezzel kell megértetni az imperialista reakcióval, hogy minden szándéka hajótörést szenved a béke katonáinak elszántságán és megingathatatlan frontján.” E mozgósítás természetesen a Moszkva melletti felsorakozást jelentette.
Rákosi ennek szellemében idézi Sztálin alábbi szavait is:
“A háborús gyújtogatók, akik új háborút akarnak kirobbantani, mindennél jobban félnek a Szovjetunióval való megegyezéstől és együttműködéstől, mert a megegyezés politikája aláássa a háborús gyújtogatók pozícióját és hatástalanná teszi ez urak támadó politikáját.”
Nyilvánvaló, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosa, Sztálin vállára sem a békegalamb szállott le hirtelen: a kommunista diktátor valójában a Szovjetunió háborús birodalmi céljait vívta a “békeharccal”- akárcsak 21. századi utódja, Vlagyimir Putyin.
A szovjet és kommunista magyar vezető szóhasználata egyébként törvényszerűen köszön vissza 2025-ben, egy szintén az orosz “békeharc” orosz stratégiáját követő kormányfőtől, Orbán Viktortól: “Ez egy rendes imperialista háború, csak nem így hívják. [A nyugatiak] Nem akarnak kimaradni Ukrajna fölosztásából. … Hát ezért van az egész háború. Lóvé, pénz van a dolog mögött, szerencsétlen ukránok kifosztása van a dolog mögött, miközben úgy adják el, mintha Ukrajnát védenék.” (Külön pikantériája az esetnek, hogy Orbán Viktor ezt a Harcosok Klubja műsorában jelentette ki.)
Az orosz-szovjet békeharc történelmi folytonossága tehát nyilvánvaló szakmai tény. A fentiek alapján talán érthetőbb, miért törvényszerűen és nem véletlenszerűen egyeznek tartalmukban és megfogalmazásukban is Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin megszólalásai ebben a témában. Mint például az egyik legutóbbi esetben: „Sajnos eddig nem sikerült leállítani a harci cselekményeket, de a felelősség nem a többségen (országokon), hanem a kisebbségen, elsősorban Európán nyugszik, amely folyamatosan eszkalálja a konfliktust.” (Vlagyimir Putyin, 2025. október 2.) Vesd össze: “Az ukrán-orosz háború ügyében Trump elnök úr már régen békét teremtett volna, hogyha a színfalak mögül az európaiak nem lázítják folyamatosan Zelenszkijt.” (Orbán Viktor, 2025. október 15.)
Jelenleg Moszkvának - akárcsak a világháború után legyengült Szovjetuniónak - létfontosságú lenne levegőhöz jutnia. Ezért van sürgető szüksége ma is a “békeharcra,” vagyis az ellenfél visszavonulására. Ahogy egy korábbi posztban már volt erről szó, a jelenleg Európa irányában zajló orosz reflexív kontroll művelet Oroszország gyengeségéről tanúskodik. Jack Keane tábornok, az amerikai szárazföldi hadsereg volt vezérkarifőnök-helyettese, Trump elnök tanácsadója a következőképpen fogalmazott a Cipher Brief nemzetbiztonsági szakportálnak:
“Oroszország gazdaságilag gyenge, katonailag gyenge, és meg lehet őket állítani. Nemcsak meg lehet őket állítani, de az ukrán hadsereg le is győzheti őket. Ez a gondolkodásmód az elnök [Trump] számára nem új. Ami most új, hogy nyilvánosan beszél róla. Bizton állíthatom, hogy már egy ideje tudja, mennyire gyenge Oroszország gazdaságilag és katonailag.”
A magyar kormányfő ebben a szorult helyzetben tesz szolgálatot Moszkvának a “békeharccal,” vagyis az orosz agresszor ellenfeleinek gyengítésére irányuló kampánnyal.
Hasonló témában 25 perces beszélgetés a 444 hétfő reggeli műsorában: