Pápai vizeken kalózkodás
A pápaválasztás politikai befolyásolásának módozatairól: Washington, Moszkva, Budapest
Washington. “Igen nehéz elképzelni azt, hogy a Trump-tábor nem tesz meg mindent a pápaválasztás számukra kedvező befolyásolásáért,” fogalmaztam egy hete egy Telexen megjelent interjúban. Tegnap az alábbi képet tette közzé Donald Trump közösségi portálján, majd azt a mai napon újraközölte a Fehér Ház hivatalos X-fiókja:
Vannak, akik Trump ezen húzásait egyszerű trollkodásnak tekintik és nem tulajdonítanak nekik jelentőséget. Azonban aki így gondolkodik, az elfelejti, hogy ez mégiscsak egy pápaválasztás, amivel cél nélkül nem poénkodik egy államfő, illetve azt, hogy Trump kétszer is az Egyesült Államok elnöke lett hasonló trollkodással. Mindkét esetben a “józan” számításokkal teljesen szembemenve. A trollkodás ugyanis a szavazóbázisnak szól és van az a réteg, amelyet pontosan ezzel a stílussal lehet mozgósítani. Csak kellő cinizmus szükséges hozzá. Trump ebben láthatóan nem szenved hiányt, és a szavazóbázist mozgósítani képes stílusa az elmúlt években “jobb belátásra” bírta a republikánus párt befolyásos személyiségeit is, akik hagyták maguk alól fokozatosan kiszervezni a pártot és átadni azt a Trump által mozgatott rétegeknek és hozzá hasonló személyiségeknek. E siker keltheti Trumpban azt az érzést, hogy a fenti képpel közvetve képes lesz befolyásolni a pápaválasztást is a hozzá hű tömegeken keresztül, akiknek a várakozásait orientálva egy új pápa személye kapcsán (nyilvánvalóan nem Trump, hanem egy Trump-szerű jelölt irányába) az egyházi vezetők is meggondolják, szembemenjenek-e a népakarattal. Hiszen végső soron őket is a nép igénye - és támogatása - tartja felszínen.
Más kérdés, hogy ami működik az USA-ban, az egyáltalán nem biztos, hogy működik a Vatikánban (ahogy Kanadában és Ausztráliában sem, mint legutóbbi láthattuk), de ennek felméréséhez nyilvánvalóan nincsen meg az amerikai elnökben és csapatában az intellektuális és kulturális háttér. A befolyásolási kísérlet viszont ettől még befolyásolási kísérlet marad. És abban is biztosak lehetünk, hogy ahol egy ilyen kép megjelenhet az elnök és hivatala hivatalos oldalán, ott a felszín alatt jóval több minden történik e téren.
Moszkva. A pápa halálának másnapján, április 22-én Putyin orosz elnök, Kirill orosz ortodox pátriárka és Porfirije, szerb ortodox pátriárka gondosan előkészített médiaeseményre ültek össze. Az erről készített videó az orosz elnök hivatalos oldalán is megtalálható.
A beszélgetés releváns részének leirata:
Kirill pátriárka: […] De ami ma történik az emberi erkölccsel, az etikával Nyugaton, igen, kimondom hangosan, mit kell szégyellni? Ez az egész dolog démoni.
Porfirije pátriárka: Porfirije: Ez igaz.
Kirill pátriárka: És miért démoni? Mert az ördög feladata, hogy az ember szem elől tévessze a jó és a rossz közötti különbséget. Vannak olyan magatartásformák, amelyekre az Egyház azt mondja: nem teheted meg. És Isten szava is azt mondja: nem teheted meg. De a modern világi kultúra azt mondja: miért nem? Az ember szabadon cselekedhet úgy, ahogy akar; ez egyszerűen a választás szabadsága.
Ez a megközelítés lerombolja az emberi lét erkölcsi alapjait, és szörnyű civilizációs katasztrófák következhetnek be. Mert ha az emberi személynek ez az integritása megsemmisül, minden, ami ezzel együtt jár, összeomlik. Az orosz ortodox egyház, mint tudják, ezeket az álláspontokat képviseli és védi a nemzetközi színtéren. De természetesen szükségünk van jó szövetségesekre is.
V. Putyin: Őszentsége, Ön említette, hogy mi történik világunk nyugati részén. Mindannyian jól tudjuk ezt, mindannyian láttuk, tanúi voltunk az Ön találkozójának a pápával, aki ezekben a húsvéti napokban hagyott itt bennünket. Ez, úgy tűnik számomra, azt mutatja, hogy még Nyugaton is vannak emberek, vannak erők, mégpedig spirituális erők, amelyek a kapcsolatok helyreállítására és a spirituális elvek újjáélesztésére törekszenek.
Kirill pátriárka: Abszolút, igen.
V. Putyin: A nyugati kultúra, bárki bármit is mond, keresztény elveken alapul.
Kirill pátriárka: Ön nagyon helyesen emlékezett meg a néhai pápáról. Meglehetősen határozott eszmékkel és meggyőződéssel rendelkező ember volt, annak ellenére, hogy erős nyomás nehezedett rá, beleértve az orosz egyházzal való kapcsolatok lehűlését is.
Ő most egy másik világban van, így nyugodtan idézhetem őt, anélkül, hogy engedélyt kérnék tőle. Amikor valóban nyomást gyakoroltak rá, bocsánat a hirtelen szóért, csak egyetlen rövid mondatot mondott: „Ne állítsanak szembe Kirillel”. Megfordult és elsétált. És akik szorongatták, azok a közeli munkatársai voltak: [azt mondták neki], hogy irányt kell változtatni, hogy úgymond lehetetlen az orosz politikához kötődni.
Ez a mondata - „Ne állítsatok szembe Kirillel” - állandóan az emlékezetemben és a tudatomban volt, amíg élt. Jó volt a kapcsolatunk. Most az Úr egy másik világba hívta őt, de az emlékeim róla a legszebbek mind az Oroszországhoz, mind az orosz egyházhoz való hozzáállását illetően.
V. Putyin: Én is így látom ezt. Többször találkoztunk. Szinte természetes volt - azt mondhatom -, hogy jó volt a viszonyulása Oroszországhoz. […]
Mi volt ennek a “látványbeszélgetésnek” a nyilvános célja a pápa halálát követő napon? (Merthogy nem készült volna róla felvétel és az nem került volna fel az orosz elnöki hivatal honlapjára, ha a beszélgetés célja nem nyilvános lett volna, abban egészen biztosak lehetünk.) A cél nyilvánvalóan a következő pápa személyével kapcsolatos döntés befolyásolása volt: ez a gondosan megkoreografált alkalom azt üzente, hogy Moszkva egy olyan pápa megválasztásában érdekelt, aki folytatná azt a szövetségesi viszonyt, amelyet Oroszország a Vatikánnal az elmúlt mintegy két évtized során kiépített és amelynek Ferenc pápa is a támogatója volt. Tehát ennek az üzenetnek a közzétételéből világos, hogy Moszkva korántsem tekinti magától értetődőnek a folytatást, más szóval tudatában van annak, hogy a katolikus egyház vezetése megosztott e tekintetben. (Zelenszkij ukrán elnököt például sokan megtapsolták, amikor megjelent a Szent Péter téren a pápa temetésén.) Márpedig a katolikus egyházfő véleménye befolyásolja a nyugati országok közvéleményét és politikai vezetését is, ami kulcsfontosságú a Nyugattal szemben folytatott - korábban már más írásokban tárgyalt - orosz befolyásolási művelet szempontjából. Az orosz rezsim tehát jelezte ezzel a beszélgetéssel, hogy továbbra is élőnek tekinti azt az ajánlatot, miszerint Moszkva segíti a Vatikánt a vallási érdekérvényesítésben, amennyiben a Vatikán is segíti Moszkvát a politikaiban. (Egyéb írások mellett a fentebb idézett Telex-interjúban volt már részletesebben szó ennek a szövetségnek a korábbi megkötéséről, ahogyan arról is, hogy mennyi köze van a három éve gyilkos háborút folytató Oroszországnak és az ezt a háborút megáldó orosz ortodox egyháznak az úgynevezett “keresztény értékekhez.”)
Budapest. A pápa temetése alkalmából adott interjúban Orbán Viktor a következőt jelentette ki: “A következő pápának nagyon nehéz kérdésekben kell majd olyan álláspontot kialakítani, ami újra egyesíti a kereszténységet, egyesíti a katolikus egyházat, és megbízást jelent az egyházon belül egyre inkább egymástól eltérő irányzatok számára is. Azt is mondhatnám, hogy nem szervezői, hanem inkább egy hatalmas intellektuális feladat előtt áll a következő pápa, a keresztény egység, a katolikus egység, majd a keresztény egység megteremtése érdekében. … kell egy erős összetartozás-érzés, tehát kell egy pápa, aki egyesít bennünket, újra nyugvópontra juttatja a vitáinkat, és a közösséget megerősíti.” Majd arra a felvetésre, hogy Erdő Péter esztergom-budapesti érseket is a lehetséges pápajelöltek között emlegetik, Orbán annyit mondott, hogy jobb, ha távol tartja magát az esélylatolgatásoktól, ugyanakkor hozzátette: „Három dolgot tudok biztosan mondani. Az első, hogy Magyarország nagyon sokat köszönhet a katolikus egyháznak. Magyarország nagyon sokat köszönhet a katolikus egyház fejének, a magyar katolikus egyház fejének, Erdő Péter bíboros úrnak, és a bíboros úr egy kiemelkedő intellektus.”
Az első látásra leginkább szembeötlő e nyilatkozatban az, hogy a miniszterelnök egy abszolút teológiai kérdésben - a katolikus egyház, illetve a kereszténység egységének kérdésében - fogalmaz meg elvárást. A keresztény felekezetek megosztottsága ugyanis alapvetően teológiai természetű, nem kevés esetben ráadásul alapvető tanításbeli kérdésekhez kapcsolódik. Csak hogy érzékeljük a miniszterelnöki elvárás súlyát, olyan vitatott teológiai kérdésekről van szó, mint például az, hogy van-e földi helytartója Istennek, aki jogosult a bűnök megbocsátására vagy éppen a bűnbocsánat megtagadására, illetve felülírhatja-e az egyházi tekintély a Szentírás egyes rendelkezéseit, vagy például valóban magát Krisztust testesíti-e meg a pap a szentmise közben. (Ahogy a neves egyházjogász Bánk Józef egykori egri érsek fogalmaz 1981-ben megjelent könyvében: “Az oltárnál nem csak felajánlom Jézus Krisztust, hanem azonos vagyok Vele: ‘én Jézus Krisztus vagyok. … Hiszen amikor konszekrálok, nem azt mondom, hogy ‘Ez Krisztus Teste,’ hanem: ‘Ez az én testem’ és nem azt mondom: Ez Krisztus vérének a kelyhe, hanem ‘az én vérem kelyhe’.") A katolikus hagyomány szerint minderre igen a válasz, a protestáns mozgalom viszont éppen ezen katolikus tanítások elutasításából (protestálás) jött létre. Mindezek hátterén minimum figyelemfelkeltő egy - ráadásul hivatalosan protestáns - politikai vezető részéről az az elvárás, miszerint “kell egy pápa, aki egyesít bennünket.” Orbán Viktor miniszterelnökként jelentette ki, hogy a következő pápának egyesíteni kellene a különböző keresztény teológiai irányzatokat és felekezeteket.
Persze volt már hasonlóra példa. Egy politikai hatalom ilyen kérdésben hagyományosan akkor szokott megnyilatkozni, elvárásokat megfogalmazni, ha a kereszténységre politikai legitimációs eszközként tekint, tehát szüksége van arra, hogy az ne széttöredezett, hanem egységes legyen, hiszen így képes hatékony legitimációt biztosítani a politikai hatalom számára. Például éppen ebben az évben van annak a zsinatnak az 1700. évfordulója, amelynek célja a zsinatot összehívó (Nagy) Konstantinusz római császár részéről szintén a kereszténység egységének megteremtése volt. Mi köze volt egy egyházi zsinathoz a császárnak? A kereszténységet ebben az időszakban is tanbeli viták jellemezték - mégpedig az Isten és Jézus egymáshoz való viszonyának kérdésében - ami mélyen megosztotta az egyházat. Mindezzel önmagában persze semmi gond nem lenne, mondhatni mindenkinek a magánügye az, hogy kiben, hogyan és mit hisz. A császár számára azonban a megosztottság elfogadhatatlan volt, hiszen erodálta a birodalom politikai egységének alapjául szánt új birodalmi vallás, vagyis a kereszténység egyesítő szerepét, illetve ezáltal gyengítette a politikai hatalom számára nyújtott legitimációs támogatását is. Ezért úgy intézte, hogy ezek a tanbeli különbözőségek “rendeződjenek.” Ahogy a kérdéssel foglalkozó tanulmány fogalmaz: “A császár retorikailag ‘rendkívül jelentéktelen [ügyekké]’, ‘néhány haszontalan vitapontra’ és ‘szóbeli veszekedésre’ redukálta az írásmagyarázati/tantételes árnyalatokat - még ha azok a központi istentant is érintették. Egyszerűen semmi szükség nem volt arra, hogy a birodalom vallási jólétét azokkal a vitás elméleti apróságokkal zavarják meg, amelyeken a [két szembenálló fél] viaskodott.” (Tarno Toom, “Constantine’s summus deus and the Nicene unus deus: imperial agenda and ecclesiastical conviction,” January 2014, Vox Patrum 61:103-122., 109.) Ismét csak azt mondhatjuk: nincsen új a Nap alatt.
Ma két olyan, megosztottságot eredményező teológiai terület van, amely a magyar miniszterelnök számára politikai relevanciával bír a keresztény egyházakkal való kapcsolat terén. Az egyik a Ferenc pápa által képviselt “progresszív” irányzat szembenállása Orbán és nyugati szövetségeseinek keresztény nacionalizmusával. Ferenc pápa - ahogy arról a már többször idézett Telex-interjúban is volt szó - az emberiség kultúrák és vallások közötti szintézisre alapuló egyesítésére törekedett (teljes összhangban a katolikus hagyománnyal, amely eleve ennek a törekvésnek köszönhetően alakult ki), és e törekvése ellentétben állt azon populista szuverenistákkal és keresztény nacionalistákkal, akik a kereszténységet valamiféle kulturális, „törzsi” identitás alapjának tekintik. Ez az ellentét némileg aláásta Orbán hazai legitimációját is, de mindenképpen nehezítette nemzetközi pozíciókeresését, amelyet ő egy keresztény politikai ideológia támogatójaként kívánt érvényesíteni, támaszkodva egyes nemzetközi egyházi körök hatalmi restaurációs igényére. Röviden: az egyházon belüli megosztottság az Orbán mögött álló erők megosztottságát eredményezte.
Van azonban egy ebből fakadó, ám még konkrétabb, geopolitikai vonatkozása is a “keresztények egységének” a magyar miniszterelnök számára. Erről Orbán Viktor már korábban is beszélt, nevezetesen Putyinnál tett látogatása után és az Ukrajnával szembeni orosz katonai agresszió előtt néhány nappal, amikor a következőket jelentette ki 2022. február 12-én tartott évértékelő beszédében: “A keresztény Európa saját belső gyengeségei és a külső csapások ereje miatt nagy bajban van. Úgy látszik, magam is úgy látom, a latin kereszténység Európában már nem is tud megállni a saját lábán. Az ortodoxia, a keleti keresztényekkel kötött szövetség nélkül aligha éljük túl a következő évtizedeket.” Az ortodox-nyugati keresztény egység kérdése Orbán számára kettős: ebben játszott szerepével egyfelől növelni akarja nemzetközi presztízsét és legitimációját, másfelől pedig teljesíteni tudja annak a szövetségnek a ráeső részét, amelyet Moszkvával kötött 2009-ben. Ami orosz részről viszont annak a befolyásolási műveletnek a részét képezi, amelyről fentebb, a 2. pontban volt szó.
Tekintettel arra, hogy Erdő Péter bíboros ennek a szövetségnek az építésében fontos szerepet játszott, magától értetődő hát, hogy Orbán Viktor is őt ajánlja, amikor a lehetséges jövendőbeli pápa személyéről kérdezik. Noha konkrét választ nem ad, ám nem túlzottan bonyolult feladványt kapunk tőle, amikor egyfelől kijelenti, hogy “egy hatalmas intellektuális feladat előtt áll a következő pápa,” majd néhány mondattal később hozzáteszi, hogy “a bíboros úr egy kiemelkedő intellektus.”
”Világunk éppen egy kényes időszakot él át. Ferenc [pápa] soha nem választotta szét a politikát és a vallást, soha nem távolodott el a világtól. Az egyház ma meghatározó szerepet játszik a világ dinamikájában, ha nem is másként, erkölcsi iránytűként,”
fogalmazott a jezsuita Antonio Spadaro, Ferenc pápa bizalmasa néhány napja, a pápaválasztás kapcsán adott interjújában. Ahogy Spadaro szavaiból is kiderül, az “erkölcsi iránytű” szerep valójában a politika irányának vallási befolyásolását jelenti, nyilvánvalóan a hívek tömegein keresztül, akiknek a lojalitása a politikai hatalom alapját jelenti. Mindez természetesen extra okot ad arra, hogy a politika is befolyásolni akarja a vallást. Hogy ez a sajátos és évszázadok óta tartó viszony milyen intenzitással van jelen ma is, arra a fenti három eset kínálkozik példaként. “Világunk éppen egy kényes időszakot él át” - márpedig az ilyen “kényes időszakok” különösen kedveznek a politikai hatalom legitimációját transzcendens eszközökkel megerősíteni kívánó törekvéseknek. A pápaválasztás így hát messze túlmutat egy egyház vezetőjének megválasztásán: az érintett szereplők pontosan tudják, hogy világpolitikai jelentőségű eseményről van szó. A maguk módján ugyan, de ennek megfelelően is járnak el. A lehetséges következményeket pedig a történelemből már jól ismerjük.