A "keresztény nacionalista" világrendszerváltásról

…továbbá egy kicsit arról is, miért a keresztények jelentik a legnagyobb veszélyt a kereszténységre

“Az egész termen sokk lett úrrá. … Sokan voltak Münchenben, akik azt kérdezgették: az amerikaiak oldalt váltottak?” (Michael McFaul, az USA oroszországi volt nagykövete JD Vance amerikai alelnök beszédének fogadtatásáról a Müncheni Biztonsági Fórumon)

A Washington és Moszkva képviselői között lezajlott tárgyalás legfontosabb és sokak számára végképp meglepő fejleménye Marco Rubio amerikai külügyminiszter bejelentése volt arról, hogy az amerikai-orosz tárgyalások tulajdonképpeni célja a két ország közötti geopolitikai együttműködés és “történelmileg egyedülálló” gazdasági kooperáció kialakítása. E bejelentés annak bizonyítéka, hogy az Egyesült Államok vezetése szerint sikeres lehet az az új nagystratégiájuk, amely egy három éve borzasztó pusztítást végző háborús agresszorral való együttműködésre épül. Noha e szemlélet felettébb nehezen egyeztethető össze az amerikai kormányzat erkölcsi értékek védelméről folytatott harsány diskurzusával, de ennél objektívabb probléma, hogy végzetes hiba is.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy Oroszország büntetlen visszafogadása (“visszaintegrálása”) a nemzetközi közösségbe tragikus következményekkel fog járni a nemzetközi rend egészére nézve. Ennek megértéséhez nem kell “atomtudósnak” lenni: mindez a nemzetközi kapcsolatok tudománya történelmi analógiák tucatjai által alátámasztott alaptételeiből következik. Az állami szuverenitás elvének lábbal tiprása precedenst teremt más agresszorok szemében, illetve bátorítást a folytatásra nézve Moszkva számára. Márpedig a világháború után kialakult nemzetközi rend az állami szuverenitás és a multilaterális diplomácia elvére és gyakorlatára épül. Ennek védelme pedig felül kellene, hogy írjon minden egyéb - tévesen - remélt geopolitikai előnyt, mint például Oroszország leválasztását Kínáról. Arról nem beszélve, hogy az orosz nagystratégia és mentalitás ismeretének alapvető hiányáról, illetve stratégiai katasztrófát okozó fatális félreértéséről tanúskodik minden olyan terv, amely Moszkva lekenyerezhetőségére alapoz hosszabb távon. “Az ok, amiért Amerika mégis ezt választotta” - fogalmaz Nigel Gould-Davis, az International Institue for Strategic Studies neves biztonságpolitikai intézet vezető munkatársa - “mélységesen rejtélyes”.

Mi lehet e rejtély kulcsa?

A válaszhoz vezető utat JD Vance, az USA alelnökének a Müncheni Biztonsági Fórumon mondott beszéde mutatja meg:

„[M]íg a Trump-adminisztráció nagyon aggódik az európai biztonságért, és hisz abban, hogy ésszerű rendezést tudunk elérni Oroszország és Ukrajna között …, a fenyegetés, amely miatt a leginkább aggódom Európával szemben, nem Oroszország, nem Kína, nem más külső szereplő… Ami miatt aggódom, az a belülről jövő fenyegetés … Európa visszavonulása néhány alapvető értékétől: Az Amerikai Egyesült Államokkal közös értékektől.”

E beszédet követte e cikk elején említett sokk a hallgatóság soraiban: “az amerikaiak oldalt váltottak és az autokraták oldalára álltak a demokráciákkal szemben?”

Valójában mire is utalt az alelnök akkor, amikor Európa “alapvető értékektől” való eltávolodását hánytorgatta fel, mint ami minden külső veszélyhez képest nagyobb fenyegetést jelent a kontinensre? Mi lehet az az értékbeli probléma, amely felülír eddigi geopolitikai törésvonalakat és az Oroszországgal geopolitikai kooperációra készülő USA-t szembeállítja Európával?

Az orosz kormánysajtó és szakértői nem késlekednek megválaszolni ezt a kérdést. Az Argumenti i Fakti moszkvai orosz napilap szerzője teljesen egyértelműen fogalmaz::

“Mi vonzza Donald Trumpot Vlagyimir Putyinban és Oroszországban? Putyin és Trump ideológiailag és értékrendileg közel állnak egymáshoz. Oroszország a konzervatív értékek védelmének útján halad tovább. Ez sok szövetségest hozott nekünk Nyugaton, beleértve Amerikát is, ahol Trump a liberális program törlésével kezdte az elnökségét. Más szóval az értékek kérdésében Amerika elnöke óriási mértékben különbözik a nyugati elitektől, és Putyin a természetes szövetségese.”

Ugyanerről olvashatunk az orosz propagandacsatorna, a Radio Szputnyik vezető munkatársától, Ruszlan Osztaskótól:

"Biden nagyapának és Barack Obamának köszönhetően a demokraták hozzászoktattak bennünket ahhoz, hogy az Egyesült Államokat ellenségnek tekintsük. Tény, hogy konkurens ideológiaként tekintettünk rájuk, hiszen a degenerációt, a lezüllést és a romlottságot hirdették, a végtelen toleranciát mindazzal szemben, amit a józan ész tilt. Számunkra ez egy teljesen egyértelmű ellenségkép volt. És most jön Trump, és mindent tönkre fog tenni”.

Az orosz propagandisták a Nyugat-orosz konfrontáció egy meghatározó dimenziójára mutatnak rá, ez pedig e két politikai kultúra civilizatorikus mélységű eltérése. Ennek ugyan szerves velejárója az autokrácia-demokrácia ellentét is, azonban van egy olyan aspektusa is, amely érthetőbbé teszi, miért is állt át az Egyesült Államok jelenlegi politikai vezetése erre az oldalra. Leegyszerűsítve a politikai rend szekuláris-egalitárius (világi és egyenlőség-elvű) és vallási-identitárius (a politikai közösséghez tartozást vallási normák elfogadásához kötő) felfogásának szembenállásáról van szó. Ez a szembenállás szolgált a Nyugattal szembeni orosz ellenségkép ideológiai alapjául Osztaskó szavai szerint, aki humorizálva azon bosszankodik, hogy ennek mostantól vége, merthogy Trump győzelmével az USA-ban is a vallási-identitárius felfogás győzedelmeskedett.

Alexander Dugin, a vallási-identitárius alapú orosz birodalmi ideológia egyik vezéralakja is pontosan ennek jegyében ünnepelte Trump győzelmét:

“A hagyományos értékek ismét győzedelmeskedtek a nem hagyományos és antitradicionális értékek felett egy másik országban (és micsoda ország ez!). Ez az új választóvonal. Nagyon is helyesen, Oroszország már jóval korábban kinyilvánította álláspontját a kérdésben. Akkor úgy tűnt, hogy szembemegy a liberális fősodorral. Ez nem opportunista lépés volt, hanem őszinte és megfontolt hozzáállás. Ebben az értelemben Trump és Vance győzelme egyben a mi győzelmünk is. Egyelőre csak átmeneti, de döntőnek bizonyulhat.”

Fontos látnunk, hogy ugyanerről beszélt Orbán Viktor is, amikor kijelentette: Magyarország “a másság egyfajta szigete” volt “a liberális óceánban, most azonban Donald Trump elnök érkezése egy teljesen új valóságot hozott el.” A befolyásos orosz ideológus szerint tehát egyre inkább ez az ideológiai - vagy politikai filozófiai - választóvonal válik az új rendezőelvvé a világpolitikában, ami az eddigiektől eltérő szövetségesi affinitásokat eredményez.

A helyzet világos: Putyin jó lóra tett akkor, amikor még évekkel ezelőtt egy olyan befolyásolási műveletet indított, amelynek célja a nyugati konzervatív irányultságú mozgalmak megnyerése volt az orosz stratégiai célok támogatásának, azáltal, hogy Oroszországot a “konzervatív keresztény értékek” bástyájaként repozicionálta. Erre utalt a fentebb idézett orosz lap szerzője is: “Oroszország a konzervatív értékek védelmének útján halad tovább. Ez sok szövetségest hozott nekünk Nyugaton.”

A valódi “konzervatív értékek” e hamisítványainak szemétdombra (vagy inkább veszélyeshulladék-gyűjtőbe) való értéktelensége persze nyilvánvaló kéne legyen abból, hogy kéz a kézben járnak a másként gondolkodók likvidálásával és persze egy szomszédos ország ellen folytatott kegyetlen katonai agresszióval. Kár, hogy a “konzervatív-keresztény” értékek nyugati védelmezőit jobban foglalkoztatja a mások hálószoba-titkaiban való derékig turkálás, mint az, hogy mindeközben “konzervatív” eszmetársuk épp láncfűrésszel darabolja a ház lakóit. Ez utóbbiban persze semmi meglepő nincsen: az orosz “konzervatív-keresztény” mozgalom a hagyományos orosz birodalmi terjeszkedés ideológiája és eszköze, amely mindig is együttjárt a brutális erőszakkal.

Oroszország, a “visszatartó erő”

A jelenlegi amerikai politika ideológiai vonalára már egy jó ideje a véltnél jóval nagyobb hatást gyakorló magyar miniszterelnök számos kulcsot adott az elmúlt években ahhoz, hogy a most bekövetkező fejlemények senkit ne érjenek váratlanul. Nem az ő hibája, hogy ezekre - saját szekuláris gondolkodásbeli paradigmájuk foglyaiként - alig figyeltek fel elemzők. Emlékezzünk: Orbán Viktor, néhány nappal azt követően, hogy 2022 februárjában, nem sokkal a háború kitörése előtt hazatért Vlagyimir Putyinnal folytatott tárgyalásáról, a következőket jelentette ki:

“A keresztény Európa saját belső gyengeségei és a külső csapások ereje miatt nagy bajban van. Úgy látszik, magam is úgy látom, a latin kereszténység Európában már nem is tud megállni a saját lábán. Az ortodoxia, a keleti keresztényekkel kötött szövetség nélkül aligha éljük túl a következő évtizedeket.”

A magyar miniszterelnök tehát abban a helyzetben érvelt az “ortodoxiával” kötendő szövetség mellett, amikor már “látta” Putyinon “az elszántságot,” látta, “hogy baj van”, és amikor alig két hétre volt Ukrajna megtámadása, amelyre egyébként már hónapok óta folyamatosan figyelmeztettek az Egyesült Államok hírszerző szervei. Tekintettel az Orosz Ortodox Egyház ortodoxián belüli meghatározó szerepére, illetve az Orosz Ortodox Egyháznak az orosz állammal való szimbiózisára, az ortodoxiával kötendő szövetség nyilvánvalóan az Oroszországgal kialakított ideológiai (vallási-identitárius) alapú szövetség szükségességére utalt ebben a helyzetben.

“Az orosz ortodox egyház vezetője, az egykor a KGB befolyásolási ügynökeként tevékenykedő Kirill pátriárka ugyanis pontosan ugyanannak a kultúrharcos ideológiának a jegyében igazolta a háborút, amelyre hivatkozva a magyar miniszterelnök az ortodoxiát Európa megmentőjeként állította be.”

A magyar miniszterelnöknek természetesen van politikai elszámolnivalója e téren: vagy felkészületlenségből vagy morális relativizmusból kifolyólag sajnálatos módon eltekintett az orosz ortodox politikai ideológia azon sajátosságaitól, amelyek szervesen vezettek Ukrajna megtámadásához. (Arról, hogy ebben a folyamatban milyen szerepet játszott a magyar és nyugati politikai és egyházi vezetők irányában végrehajtott orosz befolyásolási művelet, korábban például itt, itt, itt és itt volt szó, ezért ezúttal most ebbe a témába külön nem mennék bele.)

Az orosz ortodox egyház vezetője, az egykor a szovjet KGB befolyásolási ügynökeként tevékenykedő Kirill pátriárka ugyanis pontosan ugyanannak a kultúrharcos ideológiának a jegyében igazolta a háborút, amelyre hivatkozva a magyar miniszterelnök az ortodoxiát Európa megmentőjeként állította be. Ahogy az ortodox egyházfő a háború kitörése után fogalmazott: „A világ jövője a szó teljes értelmében hazánk, népünk, egyházunk jövőjétől függ, mert hazánk ma azokat az értékeket védi, amelyek gátat szabnak a hitehagyásnak, vagyis az antikrisztus uralma alatt az idők vége felé való elmozdulásnak.” Meghökkentő módon a magyar miniszterelnököt még ez a tény sem gátolta meg abban, hogy továbbra is az ortodoxokban lássa a “keresztény” Európa megmentőit. A háború kitörése után ugyanis egy évvel - és számos, az előbbihez hasonló Kirill-nyilatkozat hátterén - még mindig a következőket jelentette ki: “ha Európa fenn akar maradni, vissza kell térnie ahhoz a hithez, amely megteremtette azt a szent rendet, amelyre civilizációja épült,” hozzátéve, mire is alapozva képzeli el ezt a “hitbeli” megújulást: „A legtöbb remény ma az ortodoxokban van. Ők nem vitatkoznak, hanem hisznek. Mi [protestánsok és katolikusok] állandóan vitatkozunk”. (Azt még ekkor is elmulasztotta megemlíteni, hogy ezek a bizonyos “ortodoxok” nem csak hisznek, hanem lőnek is, miközben egy neves ortodox teológus - az orosz ortodox papi szolgálatától megfosztott -, Kirilo Hovorun nevezte egyenesen “fasiszta tendenciának” az orosz ortodox egyház vezetése által megtestesített vallásosságot.)

E nyilatkozatok légüres térben persze nehezen értelmezhetőek, jellemzően nem is figyelt fel rájuk senki. Azonban tudni kell, hogy a magyar miniszterelnök e nyilatkozatainak kontextusát egy olyan nemzetközi ideológiai szövetség és szervezkedés adja, amely átível az európai, amerikai és orosz határokon. A miniszterelnök vallási kiszólásaira általában mosolyogva szoktak elemzők legyinteni, noha éppen ez az a fonal, amelynek mentén az ő nagystratégiájának fontos elemei is visszafejthetőek.

A fentebb már említett orosz ideológus, Alexander Dugin, néhány nappal a háború kitörése után osztotta meg X-fiókján a következő mondatot: “Talán a Gondviselés rendelte úgy, hogy Moszkva, a Harmadik Róma vegye fel magára a világ szemében a κατέχον [katechon = ‘a visszatartó erő’] (2Thessz 2,6-7), az Antikrisztus eszkatológiai akadályának szerepét.” Sajnos nem sok olyan (biztonság)politikai elemző van, akinek a szeme nem siklik át egy ilyen, bibliai görög kifejezéssel megspékelt kijelentésen. Ami azért probléma, mert a kifejezés kulcsfontosságú értelmezési támpontot nyújt témánkhoz, amelyet ha nem értünk vagy nem veszünk komolyan, az egész jelenség dinamikáját szem elől tévesztjük. Oroszország azonosítása azzal a “visszatartó erővel,” amely akadályozza az “antikrisztus” eljövetelét, tulajdonképpen hosszú időre visszamenően meghatározza az orosz birodalmi ideológiát és ezzel együtt az orosz-nyugati szembenállás természetét (noha a katechon kifejezés alkalmazása ebben a kontextusban viszonylag új).

Ennek lényege pedig e szembenállás szakralizálása, vallási szintre emelése azáltal, hogy Oroszországot a Nyugattal, mint a hagyományos keresztény értékeket fenyegető antikrisztusi erővel szembeni védőbástyaként állítja be. A Nyugatot az orosz ortodoxia szemszögéből korábban azért tekintették a kereszténység ellenségének, mert eltért az ortodoxiától (a római katolikus, illetve a protestáns kereszténység révén). Ma azonban már elsősorban nem ez, hanem a szekuláris jellege az, ami miatt “antikrisztusnak” számít. És éppen a szekuláris közös ellenség az, ami immár nem szembeállítja Oroszországot a nyugati kereszténység tradicionalista és identitárius politikai irányzataival - legyenek azok protestánsok vagy katolikusok - hanem összekapcsolja azokkal. Ennek látványos jele a fentebb idézett poszt Dugintól, a szóban forgó orosz ideológia egyik vezéralakjától: az általa idézett sorok szerzője ugyanis nem orosz ortodox, hanem Carlo Maria Viganò érsek, a Vatikán volt amerikai nunciusa (“nagykövete”). Római katolikusként ő jellemezte tehát természetfeletti, szakrális küldetésként Oroszország háborúját, amely a szekuláris, dekadens Nyugattal szemben “katechonként” (visszatartó erőként) védelmezi a hagyományos keresztény értékrendet a világban.

Viganò érsek nem állt meg a fenti teológiai állásfoglalásnál, hanem a fentiekre tekintettel az Oroszországgal való szoros geopolitikai együttműködést sürgette a Nyugat részéről: „Az Amerikai Egyesült Államoknak és az európai államoknak nem marginalizálniuk kell Oroszországot, hanem szövetséget kell kötniük vele ... a keresztény civilizáció újjáépítése érdekében…” Ugye emlékszünk, hogy Orbán Viktor pontosan ugyanerről beszélt a háború kitörését közvetlenül megelőzően és utána egyaránt? Nem véletlenül: Viganò befolyásos alakja annak a nemzetközi antiglobalista keresztény fundamentalista politikai irányzatnak, amely a hátterét adja a magyar miniszterelnök - és immár az amerikai politikai vezetés - stratégiájának is.

Ez utóbbi a magyarázata annak, hogy Donald Trump miért büszkélkedett el azzal a támogató levéllel, amit az érsektől kapott a 2024-es amerikai választások előtt. Egy olyan levélről van szó, amely a gonosszal, a sátáni erőkkel való harcként írja le a Trump és politikai ellenfelei közötti küzdelmet, akikkel szemben tehát Trump “Krisztus királyságát” (értsd: a vallási elvek politikai-jogi kikényszerítését) kívánja érvényesíteni. Íme egy részlet a levélből:

“Ezek mögött az emberek mögött - ezt mostanára már tudnunk kellene - a gonosznak elkötelezett emberek állnak, akiket a sátáni gyűlölet egyesít a mi Urunk Jézus Krisztus és a benne hívők, elsősorban a katolikus hívők ellen. Azt akarjuk, hogy Krisztus uralkodjon, és ezt büszkén hirdetjük: Krisztus a király! Ők az Antikrisztust akarják uralomra juttatni, akinek zsarnoksága káoszból, háborúból, betegségből, éhínségből és halálból áll.”

Kép: Trump Viganò leveléről: “Viganò fantasztikus levele rendkívül megtisztelő számomra. Remélem, mindenki olvassa, legyen vallásos vagy sem.”

Jellemző, hogy Tucker Carlson, a “Trumpista” amerikai elit befolyásos alakja - akinek a műsorai a magyar kormány nemzetközi presztízsépítésének kiemelt eszközei, továbbá akinek az apja a magyar kormány hivatalos lobbistája az USA-ban - azzal a megjegyzéssel osztotta meg Viganò nyílt levelét, hogy az egy “figyelemreméltóan éleslátó leírása annak, mi a választások tétje.”

Ugyanehhez a körhöz tartozik például a magyar kormánypárttal és háttérszerveivel szoros kapcsolatban álló Ordo Iuris nevű lengyel ultrakonzervatív katolikus szervezet is, amely a hírek szerint március 11-én a washingtoni Heritage Foundation “agytrösztnél” (a Trumpista keresztény nacionalista kormányprogram mögött álló szervezetnél), tart előadást, a magyar kormányközeli MCC-vel karöltve, az Európai Unió új alapokra helyezésének szükségességéről, mely átalakítás gyakorlatilag az EU jelenlegi formájában való megszűnését hivatott eredményezni. A rendezvény része az említett lengyel és magyar szervezet és a Trumpista holdudvar több éve tartó együttműködésének, amely az itt elemzett keresztény nacionalista “világrendszerváltás” megszervezésére és lebonyolítására irányul. Az Ordo Iuris “jelentése” alapján nyújtott egyébként a magyar kormány menedéket Marcin Romanowski lengyel volt igazságügyminiszter-helyettes számára, akit a hivatalos lengyel igazságszolgáltatási szervek egyebek között korrupció és hivatali visszaélés vádjával kívánnak felelősségre vonni. Az Ordo Iuris összefonódásáról az itt is taglalt orosz “keresztény-konzervatív” befolyásolási műveletben résztvevő szervezetekkel például itt lehet olvasni.

A washingtoni Georgetown Egyetem bázisán működő, jezsuita hátterű Berkeley Center for Religion, Peace and World Affairs intézet 2019-ben tartott “Oroszország a globális kultúrharcokban” (Russia in the Global Culture Wars) című rendezvényének meghívója a következőképpen fogalmaz meg kritikus összegzést a tárgyalt jelenségről:

“Az elmúlt 30 évben az amerikai keresztény jobboldal az amerikai kultúrharc modelljét exportálta a világ más részeire, de csak a közelmúltban talált új, erős szövetségesre ebben az ügyben: Oroszországot és az orosz ortodox egyházat. Az orosz ortodox egyház kapcsolatai az európai és amerikai keresztény jobboldali csoportokkal segítettek megerősíteni a Kreml és az európai szélsőjobboldali pártok közötti kapcsolatokat. Ez lehetővé tette Oroszország számára, hogy antiliberális profilját egy olyan keresztény-konzervatív hangnemben fogalmazza meg, amely eltér a hagyományos ortodox keresztény nyugatellenességtől. Oroszország számára a globalizált keresztény jobboldal hasznos szövetséges.”

E sorok hátterén még világosabban érthető, hogy Viganò nem véletlenül azonosítja a Nyugattal háborúzó Oroszországot az “antikrisztust” visszatartó erővel, hiszen az antikrisztus az ő számára is a világi - értsd: nem “keresztény” alapokra épülő - államot jelenti, mely koncepció egyébként a nyugati demokráciák alapja.

“Új apostoli forradalom” az Egyesült Államokban

A szekuláris Nyugattal szembeni transzcendens küzdelem tehát meghatározó eleme a Trumpot hatalomba juttató, felekezeteken átívelő vallási irányzatnak is. Ennek az irányzatnak szemléletes példája az Új Apostoli Forradalom (New Apostolic Revolution, NAR) elnevezésű mozgalom, mely az egyik legbefolyásosabb ilyen szerveződés:

“Ha kíváncsiak voltak arra, hogy Tucker Carlson, aki episzkopális vallásban nevelkedett, miért beszélt nemrégiben arról, hogy álmában egy démon marcangolta meg, ennek magyarázata az lehet, hogy magába szívta ennek a mozgalomnak a nyelvezetét és hitét. Ha azt kérdezed, hogy Elon Musk miért vesződik azzal, hogy a Harrisburgban lévő Life Center nevű NAR templomban beszéljen, hát ez azért történt, mert Musk bizonyára tudja, hogy egy olyan mozgalom, amely kevesebb kormányt és több Istent akar, jól illeszkedik az ő libertárius elképzeléseihez. Ha tudni akarták, miért jelentek meg hírek arról, hogy a képviselőház elnöke, Mike Johnson, aki déli baptista, egy fehér zászlót tűzött ki egy zöld fenyőfával és az AN APPEAL TO HEAVEN [“Felhívás az égiekhez”] felirattal az irodája előtt, vagy hogy miért ugyanez a zászló leng a katolikus Samuel Alito legfelsőbb bírósági bíró nyaralója előtt, az ok az, hogy a függetlenségi háború idejéből származó lobogó egy olyan mozgalom harci zászlajává vált, amelynek ideológiai szövetségesei vannak a keresztény jobboldalon. A NAR szállítja a szárazföldi csapatokat a szekuláris állam lebontásához,”

fogalmaz a The Atlantic írása a témában. Egy korábbi posztban már említett Paula White, Trump elnök “lelkésze,” a Fehér Ház Hitügyi Hivatalának nemrég kinevezett vezető munkatársa - aki szerint “ha nemet mondunk Trumpnak, Istennek mondunk nemet” - egyébként szintén ennek az irányzatnak a tagja.

Ahogy az előbb idézett Atlantic-cikk is felhívja rá a figyelmet, a több tízmilliós - vagyis az amerikai keresztények mintegy negyven százalékát kitevő - táborral rendelkező mozgalom “elképzelései beszivárogtak a Trump-világba, befolyásolva a Project 2025 néven ismert programtervet, valamint az America First Policy Institute által előterjesztett javaslatokat. Az Unhumans [Emberietlenek] című új könyv, amelynek társszerzője a szélsőjobboldali összeesküvés-elméletíró Jack Posobiec és támogatója JD Vance, a politikai ellenfeleket ‘emberietlen embereknek’ nevezi, akik ‘magát a civilizációt akarják visszafordítani’, és akik jelenleg ‘a média, a kormány, az oktatás, a gazdaság, a család, a vallás, a művészet és a szórakoztatás’ … műveleteit irányítják. A könyv szerint ezeket az ‘emberietleneket' ‘szét kell zúzni’.”

Szintén az idézett írás szólaltatja meg Matthew Taylor-t, az irányzat kutatóját - Taylor fontos könyvet is írt a témában -, aki szerint a mozgalom “zökkenőmentesen beolvadt a ‘MAGA [Make America Great Again] tömbbe’”. Taylor szerint „Ez a Trumppal való szinkronizáció a legaggasztóbb … A program most Trumpról szól. És így működik a populista tekintélyelvűség. Koalíciónak, kényszerházasságnak indul, és végül a populizmus és a tekintélyelvűség átveszi az uralmat.” Ugyancsak ő hívja fel arra a figyelmet, hogy

“a mozgalom soha nem a politikai kérdésekről vagy a törvények módosításáról szólt, hanem mindig is az átfogóbb célról, a világi kormányzat intézményeinek lebontásáról, hogy az szabaddá tegye az utat a Királyság [ti. Isten királysága] számára. Isten teljes győzelme a cél.”

Kép: Szabadságharcosból keresztes vitéz. “Amerika, térj vissza Krisztushoz".

Részben éppen ennek az irányzatnak és a Trumpista “MAGA-tömbnek” a szimbiózisa magyarázza azt a botrányos mozzanatot is, melynek keretében Donald Trump a hivatalba lépését követő egyik első intézkedéseként megszüntette a büntetőeljárást az USA törvényhozási épülete, a Capitolium elleni 2020. január 6-i - több halálos áldozattal járó - ostrom összes elkövetője ellen, illetve szabadon bocsátotta a már szabadságvesztésre ítélteket, sőt, egészen elképesztő módon az eljárásban résztvevő FBI és egyéb munkatársak elszámoltatását rendelte el. Az említett vallásos mozgalom ugyanis nagy számban vett részt az ostromban, az említett “APPEAL TO HEAVEN” feliratú zászlóval, miután az egyik vezetőjük ezt megelőzően azt álmodta, hogy lóháton a Capitoliumot rohamozta meg, hogy “kiálljon a Királyságért [ti. Isten Királyságáért].”

Ezen a háttéren talán már jobban érthető, miért forszírozta a magyar miniszterelnök egy “szent rend” visszaállítását Európában, abban a beszédében, amelyben az “ortodoxokat” állította a Nyugat elé példaként: “ha Európa fenn akar maradni, vissza kell térnie ahhoz a hithez, amely megteremtette azt a szent rendet, amelyre civilizációja épült. Az én elemzésem szerint ez a társadalmi struktúra, amely az elmúlt harminc évben épült fel, teljesen ellentétes az emberi természettel. Össze fog omlani.”

Első olvasásra annak ellenére meredeknek hangozhatnak az eddig leírtak, hogy a szemünk előtt bontakozik ki mindez. Tágabb kontextusént érdemes megemlíteni, hogy a vallás jelentőségének fokozódása a nemzetközi politikában és biztonságpolitikában egyébként sokakat meglepő fejleménye volt a 20-21. század fordulójának. Az addig domináns szekularizációs elmélet szerint ugyanis a vallásnak fokozatosan jelentőségét kellett volna veszítenie a modernitás előrehaladtával. Mára ez az egykor sokak gondolkodását egyébként még mindig meghatározó elmélet végre diszkvalifikálódott és immár egymást érik az ezzel a jelenséggel foglalkozó kiadványok, tanulmányok. Egy új-régi globális trend bontakozik ki a szemünk előtt.

A megszentelt erőszak

Nyilvánvaló történelmi tanulság, hogy a politika szakralizálása és a szakrális politizálódása világnézeti alapú intoleranciához vezet. Esetünkben a “szent rend” vagy “Isten királysága” eszméjére alapuló ideológiai - és erre épülő geopolitikai - szövetség Oroszországgal teljesen világosan a szekuláris nyugati demokráciák politikai kultúrájának halálát jelenti, ugyanis azzal teljes mértékben kibékíthetetlen. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ugyanabban az esetben lehet béke e két eszmerendszer között, mint amely esetben Oroszország és Ukrajna között: ha az egyik fél megadja magát, kiegyezik a másikkal. A fentiek alapján nem kétséges, hogy melyik fél áll éppen győzelemre e téren is. A párhuzam nem véletlen, hiszen - ahogy korábban láthattuk - az orosz ortodoxok szemében a Nyugattal való szembenállás gyökere vallási és civilizatorikus eredetű. Ahogy Kirill Pátriárka, az orosz ortodox egyház vezetője fogalmazott, még a háború előtt: "Ma fegyverropogás nélkül zajlanak a harcok, és a minket fenyegető ellenség nem lépi át láthatóan a határainkat. Azonban mindannyian részt veszünk abban, amit az ortodox hagyomány ‘láthatatlan csatának’ nevez. Ma mindenki részt vesz ebben a csatában. Káoszt kínálnak nekünk, de nem szabad engednünk ezeknek az ajánlásoknak, és nem szabad részt vennünk a káosz megteremtésében... A bűnt kínálják nekünk, az erkölcsi alapok lerombolását.”

A fenti mondatokat egyébként az a Rob Dreher idézi, aki a hazai kormány szellemi holdudvarának fontos - amerikai állampolgárként Magyarországon élő - alakja, a hazai és nemzetközi - amerikai és orosz - keresztény politikai körök közötti “építkezés” szereplője, és témánk szempontjából egyáltalán nem mellékesen maga is ortodox hitvallású személy. Dreher szintén még a háború előtt “Amerika kultúrharca Oroszország ellen: a nyugati individualizmus mélyen inkompatibilis az ortodox keresztény hagyományokkal” címmel írt esszét. Az írás hivatkozik Mark Movsesian egyik tanulmányára, amely az emberi jogok kérdése kapcsán a Nyugat és az ortodox Kelet között fennálló különbségekről szólva hangsúlyozza, hogy az orosz ortodox egyház eleve bizalmatlan a nyugati típusú individualizmussal, de nem csupán annak túlzásaival, hanem “az autonóm egyén mint a jogok tulajdonosa gondolatával szemben” is.

Dreher hozzáteszi, hogy akkor, amikor “az ortodox országok elutasítják a liberális nyugati eszméket (pl. a melegek jogait, a vallásszabadságot), ezt nem feltétlenül bigottságból teszik, hanem azért, mert alapvetően más a felfogásuk arról, hogy mi az emberi személy, mi az egyház és mi a társadalom. A Nyugat szekuláris liberalizmus nevében vívott háborúját hagyományaik elleni agressziónak tekintik - és igazuk van.” A probléma ezzel az állítással mindenekelőtt persze az, hogy háborút nem a Nyugat folytat, hanem Oroszország. Illetve Oroszország egészen konkrétan háborút folytat, és ahogyan azt fentebb láthattuk, ezt éppen az itt említett ideológia nevében teszi. A Nyugat ugyan számonkéri a szabadságjogok betartását Oroszországon (ahogy a melegek jogait, úgy a vallásszabadságot is), azonban sem szándéka, sem pedig módja nincsen arra, hogy ezt erőszakkal hajtsa be Moszkván. Másfelől pedig hiába nevezzük csupán az emberi személlyel, egyházzal és társadalommal kapcsolatos “más felfogásnak” a más vallásúakkal vagy szexuális, illetve politikai beállítódással rendelkezők jogainak korlátozását, az ilyen személyek bebörtönzését vagy akár likvidálását, az attól még bigottság. Hacsak nem szándékozunk ennek mintájára egyszerűen az emberi személlyel és vallással kapcsolatos “más felfogásnak” nevezni azt is, amikor az Iszlám Állam levágja a karját vagy elvágja a torkát az iszlám általuk vallott törvényeit megsértőknek.

Kép: A (f)egyházfő.

Nevezzük azonban bárhogyan, a kibékíthetetlen világnézeti intolerancia sajnos törvényszerű, szerves részét képezi minden olyan politikai ideológiának és erre alapuló berendezkedésnek, amely valamiféle transzcendens, objektív erkölcsi rend letéteményeseként és érvényesítőjeként tekint magára. Hiszen ez az ideológia az eltérő véleményt ugyanúgy egy transzcendens, objektív végletként láttatja, mint saját magát: csak éppen a negatív oldalon, a Gonosz oldalán. Ez az inkvizíciós jellegű hevület jelenik meg például akkor, amikor az egyébként szerény megjelenésű, szikár, őszülő szakállú, szemüveges Russel Vought, aki a Trump-kormányzat egyik legfontosabb pozícióját betöltő személyként az államigazgatás jelenleg zajló, keresztény ideológiai alapú átalakítását megalapozó Project 2025 egyik fő felelőse, kijelentette a tízezres nagyságrendű személycserék mikéntjéről: “Azt akarjuk, hogy a hivatalnokokat trauma érje. … Amikor felébrednek reggel, azt akarjuk, hogy ne akarjanak munkába menni, mert egyre inkább gonosztevőként tekintenek rájuk.” Sokat sejtető, hogy a keresztény nacionalista “forradalom" egyik vezető alakjaként Vought az egyik fő propagátora annak a kezdeményezésnek is, amely jogi alapot nyújtana ahhoz, hogy a hadsereget belföldi rendvédelmi tevékenységre, még konkrétabban politikai természetű elégedetlenségi mozgalmakkal szemben is be lehessen vetni.

Kép: Russel Vought, a Projekt 2025 társszerzője: “Ideje a keresztény nacionalizmus rehabilitációjának.”

Márpedig a “keresztény világrendszerváltással” nem az orosz modell közeledik a nyugatihoz, hanem a nyugati az oroszhoz.

Akik az orosz modellt ismerik, azok számára persze mindez egyáltalán nem meglepő: Oroszországban, ahol az ortodoxia - úgy is mint “hagyományos keresztény értékek” - védelme az ország nemzetbiztonsági stratégiájában szerepel, bevett gyakorlat az ennek ellentmondó, eltérő világnézetű, hitvallású vagy politikai nézetű emberek meghurcolása, kirekesztése, bebörtönzése vagy a tizedik emeletről történő váratlan “kiesése.” Márpedig a “keresztény világrendszerváltással” - ahogy a cikk első felében idézett orosz megszólalóktól (Osztaskó, Dugin) láthattuk - nem az orosz modell közeledik a nyugatihoz, hanem a nyugati az oroszhoz.

Egyáltalán nem állítom, hogy az itt említett hazai és nyugati politikai vezetők mind eleve tudatában lennének e közeledésben rejlő veszélynek. A folyamatnak azonban számos történelmi analógia által igazolt vastörvényei vannak, amelyeket végzetes hiba figyelmen kívül hagyni. Ahogy Taylor fentebb fogalmazott: “így működik a populista tekintélyelvűség. Koalíciónak, kényszerházasságnak indul, és végül a populizmus és a tekintélyelvűség átveszi az uralmat.” Az egyre inkább szabadjára engedett - és a különböző társadalmi válságok által táplált - irracionalitásra építő populista politizálás végletes módon képes eszkalálódni. A külső és belső ellenség ellen is véres “szent háborút” folytató Oroszország intő példaként, nem pedig követendő modellként kellene szolgáljon e tekintetben.

Utóirat: miért a keresztények jelentik a legnagyobb veszélyt a kereszténységre?

Egyetlen dologra kell még kitérnünk, mégpedig éppen a kereszténység védelmében. A fentebb bemutatott “keresztény" ideológia előretörését természetesen - felekezeti hovatartozásról függetlenül - egyáltalán nem minden keresztény tekinti pozitív jelenségnek (ahogy e sorok írója sem). Ennek oka az, hogy megítélésük (megítélésem) szerint valójában semmi köze nincsen a kereszténységhez. Sőt: egyenesen ellentétes a kereszténységgel, miközben annak adja ki magát. Éppen ezért nehezen jóvátehető károkat okoz neki, akárcsak a hamis pénz a valódinak.

Sok mindent lehet sokféleképpen értelmezni a bibliai könyvekben, egy azonban félreérthetetlenül megfogalmazódik Jézus tanításában: az ő országa "nem e világból való” (János evangéliuma 18,36). Ezt Jézus az őt kihallgató római helytartónak mondta, aki arról kérdezte, igaz-e, hogy a zsidók királyának tartja magát. Jézus azt is hozzátette még, hogy “ha az én országom e világból való volna, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.” Vagyis a kereszténység “alapítója” világosan leszögezte, hogy nem földi országot akart alapítani, azaz nem küldi híveit politikai és fizikai harcba az ő lelki országának, királyságának politikai érvényesítéséért. Szemben a fentebb bemutatott keresztény politikai irányzatokkal.

A keresztény politikai mozgalmak számára oly prominens szerepet betöltő szexuális jellegű törvényszegések problémája kapcsán pedig érdemes felidézni a házasságtörő asszony esetének leírását János evangéliumából (8. fejezet). Itt tehát egy házasságtörésen kapott asszonyt tuszkol Jézus elé a sokaság, mielőtt megköveznék, a - keresztény szóhasználat szerint - ószövetségi törvényekre hivatkozva. Jézus ekkor kijelenti: “Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ,” majd elkezd a földre írni, és mire abbahagyja, a tomboló, szent vérszomját oltani kívánó sokaság - “a lelkiismeret által vádoltatván” - elpárolog, csak az asszony marad ott, akinek Jézus azt mondja: “Eredj el, és többé ne vétkezzél.” Nyilvánvaló: Jézus a sokaság tagjainak bűneit kezdte csendben leírni, amelyekre szintén szigorú büntetéseket írtak elő az általuk emlegetett vallási törvények. Így van ez ma is: ha a politikai keresztények az ószövetségi bibliai rendelkezések szerint akarnak lesújtani a társadalom véleményük szerint bűnös tagjaira, maguk is nagy bajba fognak kerülni, hiszen mit mond Jézus: “aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre: aki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka [magyarul kb. “üresfejű”], méltó a főtörvényszékre: aki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére” (Máté evangéliuma 5,22). Könnyen belátható: ezek alapján bármelyikünk, köztük igen sok buzgó politikai keresztény sorakozhatna a törvényszék - illetve majd a pokol tüze - előtt.

A Krisztus mindenkori követőivel kötött új szövetség egyik lényegi különbsége az ószövetséghez képest, hogy az ószövetségi, merőben erkölcsi (tehát nem a társadalmi együttélés alapnormáit - másoknak való károkozást - szabályozó) törvények evilági érvényesítése és érvényesíthetősége hatályát veszítette. Az ítélet kizárólag Isten kezében van. Erre utal a fentebb idézett kijelentés, miszerint Jézus országa sem evilági ország, hanem lelki természetű valóság. Érdemes hangsúlyozni, hogy mindez természetesen nem az említett erkölcsi törvények tényleges érvényét relativizálja, csupán a világi joggal való összekapcsolásukat szünteti meg. Isten népe immár nem egyúttal egy politikai közösség is, ahogyan a zsidó nép volt azt megelőzően. Ezt mutatja be Jézus eljárása a házasságtörő asszonnyal, akit egyfelől kimentett a törvényt érvényesíteni kívánó tömeg kezéből (“eredj el”), ugyanakkor a törvény érvényét fenntartotta és hirdette azzal, hogy kijelentette: “és többé ne vétkezzél.”

Semmi sem áll messzebb a bibliai tanítástól, mint az a fajta triumfalista, diadalittas szemlélet, amely az itt bemutatott keresztény politikai irányzatot jellemzi és amely a világ és politika meghódítását, Isten királyságának evilági érvényesítését tűzi ki célul. Olyannyira nem, hogy például Pál apostol egyenesen arról beszél (2Tim 3,5), hogy az “utolsó napokban” meg lesz ugyan a “kegyesség látszata” az emberekben, vagyis “hivatalosan” istenfélőnek fognak számítani és annak fogják magukat beállítani, de “megtagadják annak erejét.” Vagyis ezek szerint valóban uralkodóvá válik a “kereszténység,” azonban épp ennek az uralkodóvá váló kereszténységnek nem lesz semmi köze a valódi kereszténységhez. Pál kifejezetten óva int ettől a fajta kereszténységtől, amikor felszólít: “és ezeket kerüld!”

Vagy ahogy Jézus fogalmazott: “Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nekik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Máté evangéliuma 7,22-23). Jézus tehát egyenesen gonosztevőnek nevezi a rá hivatkozó, az “ő nevében sok hatalmas dolgot cselekedő,” képmutató keresztényeket. Nem ezzel a mentalitással kellene-e inkább hadakozni magunkban, ahelyett, hogy nem keresztényeket próbálunk móresre tanítani “az Ő nevében”?

A “keresztény világrendszerváltás” világi szemszögből életveszélyes, hiszen vallási alapú intoleranciához vezet, ami a demokrácia halálát eredményezi, ami pedig rendszerint emberéletekbe szokott kerülni. Keresztény szemszögből viszont egyenesen “örökéletveszélyes”, hiszen azt az üzenetet hamisítja meg és járatja le, amely a bibliai tanítás szerint egyedül képes az emberi szívet átalakítani. Egy korábbi posztban idéztem már Joó Sándort, a pasaréti református gyülekezet egykori lelkészének témába vágó sorait, de befejezésképpen egyszerűen újra idekívánkozik ez a bekezdés:

„Ma világszerte erősen foglalkoztatja a közvéleményt az a tény, hogy az erkölcsi élet területén általános bomlási folyamat tapasztalható. (…) Tehát csak egyetlen módon lehet megállítani a romlást, úgy, …ha a kereszténységnek az erkölcsi ideáljait újra érvényre próbáljuk juttatni a tömegek életében. Mindent el kell követni, hogy az örök vallási értékeket és törvényeket újra respektálják az emberek. (…) Akármilyen kegyesen is hangzanak ezek a szavak és jelszavak, pontosan ez az, amit Jézus nem akar. (…) Jézus semmiféle politikai programot nem hozott, semmiféle ideológiai igényt nem jelentett be. (…) Egyáltalán nem az a valaki, aki a maga eszméinek a nagy tömegeket meg akarná nyerni, és velük a világ felett uralkodni akarna. Sőt, Ő a nagy tömegből is mindig az egyes ember felé fordult, olyan lelkek felé, akik a maguk bűneiben vagy egyéb bajaikban magányossá, elhagyatottá váltak, és akik igazán nem voltak alkalmasak arra, hogy megnyerjék a világot és széles körű propaganda hadjáratot indítsanak a kereszténység érdekében.”