Ruszkik, gyertek vissza!
A magyar választások befolyásolása orosz hamis zászlós műveletekkel?
Szijjártó Péter, magyar külügyminiszter három rendkívül fontos kijelentést tett a napokban. Érdemes volna ezeket a súlyuknak megfelelően kezelnünk. Az alábbi kijelentésekről van szó:
Az orosz hírszerzésnek (SZVR) a magyar választások kapcsán kiadott jelentése körüli botrány “műhiszti”, mert amit leírtak - miszerint Brüsszel le akarja váltani a kormányt és a Tisza pártban ukrán befolyás érvényesül - igaz;
„Fel kell készülni arra, hogy Ukrajnából minden eddiginél durvább provokációk fognak érkezni. A legdurvább, legsötétebb provokációk, hogy belerángassanak minket a saját háborújukba”;
Elképzelhetetlen, hogy Oroszország egy EU- vagy NATO-tagországot támadjon meg.
A három kijelentés egymással szorosan összefügg, jelentőségüket éppen ez az összefüggés adja.
Kezdjük tehát azzal, hogy Szijjártó Péter továbbra sem tekinti a magyar választásokba való beavatkozásnak az orosz hírszerzés nyilatkozatát, arra hivatkozva, hogy csupán “az igazat” írják. E megállapítás két szempontból rendkívül problémás.
Mindenekelőtt arról tanúskodik, hogy
a magyar külügyminiszter - a jóindulatú verzió szerint - vagy nem érti a választások befolyásolására irányuló orosz titkosszolgálati aktív intézkedések szakmai logikáját vagy pedig szándékosan próbálja elterelni a figyelmet erről a logikáról. Ezek a műveletek ugyanis - szakmai körökben köztudott módon - nem feltétlenül csak akkor tekinthetőek beavatkozásnak egy választásba, amikor nem igazat mondanak.
Például egy ellenzéki politikusról gyűjtött terhelő - például korrupciós vagy szexuális természetű - információ hiába igaz, ha azt egy külföldi titkosszolgálat gyűjti és használja fel az illető lejáratására, e tevékenység már külföldi beavatkozásnak minősül. Sokkal inkább így van ez abban az esetben, ha olyan információkat tálal a külföldi hírszerzés “hírszerzési információként”, amelyekről széltében-hosszában lehet olvasni a magyar kormánysajtóban: ebben az esetben még inkább felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért tartja fontosnak az adott külföldi ország, hogy a hírszerzése útján hozzon nyilvánosságra ilyen információkat egy másik ország belpolitikai versengéséről? Ha az információban semmi különleges nincsen - ahogyan azt Szijjártó Péter is hangsúlyozta, mondván, hogy “mindenki tudja” a Tisza pártról, amit az orosz hírszerzés állít róla -, akkor vajon miért tartja fontosnak mégis Moszkva, hogy úgymond hírszerzési jelentés útján erősítsen rá minderre? Mi más oka lenne ennek, azon kívül, hogy ezzel az állásfoglalással kíván beavatkozni a választásokban az orosz hírszerzés súlyát adva az említett információkhoz? És akkor arról nem is beszéltünk, mi van akkor, ha ezek a nyilvánvalóként tálalt információk nem is igazak…
Ezen a ponton kezd igazán súlyossá válni a helyzet nemzetbiztonsági szempontból. Azzal ugyanis, hogy a magyar külügyminiszter elutasítja azt az elhárítási szempontból feketén-fehéren egyértelmű tényt, miszerint az orosz hírszerzés beavatkozik a magyar választásokba,
előrevetíti azt is, hogy a kormány a további hasonló választási beavatkozásokkal szemben sem fog fellépni
- már amennyiben azok a kormánypártot támogatják.
Mindez azért különösen vészjósló, mert az orosz hírszerzés nyilatkozata és a magyar külügyminiszter minapi szavai között van egy fontos egybecsengés. Az orosz nyilatkozat arról beszél - semmivel sem támasztva alá az állítást -, hogy a magyar ellenzék össze van fonódva az ukrán titkosszolgálattal. Szijjártó Péter ezzel egybecsengő módon most kijelentette, hogy “Ukrajnából minden eddiginél durvább provokációk fognak érkezni. A legdurvább, legsötétebb provokációk, hogy belerángassanak minket a saját háborújukba.”
Az természetesen józan ésszel is felfogható, hogy az ukránoknak semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy ellenségként “belerángassanak” bennünket a “háborújukba.” A külügyminiszter kijelentései azonban kifejezetten alkalmasak lehetnek arra, hogy
megalapozzanak egy orosz “hamiszászlós” műveletet,
melynek keretében az orosz hírszerzés ügynökei ukrán színekben hajtanak végre provokációt Magyarország ellen. És mivel a kormányzati - úgy az orosz, mint a magyar - kommunikáció addigra már kellő mélységben megdolgozta a nyilvánosságot ahhoz, hogy egyfelől életszerűvé tegye a magyarellenes ukrán provokációk létezését, másfelől pedig hogy összemosódjon az ellenzék az ukránokkal, a “provokációk” miatt
az ukránokkal szemben kirobbanó gyűlölet az ellenzékre fog csapódni.
Legalábbis efféle számítás húzódik meg a hasonló jellegű műveletek mögött. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ilyen nem fordulhat elő a 21. században, emlékezzünk újfent arra, hogy az orosz titkosszolgálat számos hamiszászlós műveletet hajtott végre az elmúlt másfél évtizedben, külföldi országok belpolitikai helyzetének befolyásolása céljából.
De miért is érdekelné ilyen szinten az orosz titkosszolgálatokat a magyar választások befolyásolása? Hát például az olyan kijelentések miatt, mint amelyet Szijjártó Péter tett (ez a harmadik fontos kijelentés), aki szerint “elképzelhetetlen, hogy Oroszország egy EU- vagy NATO-tagországot támadjon meg.” Mi a baj ezzel a mondattal és miért jön jól egy ilyen mondat Moszkvának?
Mindenekelőtt: Oroszország már évek óta támad EU- vagy NATO-tagországokat. Az orosz - mai divatos névvel - “hibridháború” már évek óta folyik, különböző szabotázsakciók, dezinformációs és egyéb befolyásolási műveletek keretében. Az orosz szemlélet lényege éppen ez: úgy nyerni meg a háborút, hogy az ellenfél észre se vegye, hogy háborúznak ellene. Moszkva szándékosan próbálja a háborús küszöb alatt tartani ezeknek a beavatkozásoknak a szintjét - igen, a magyar választásokba való beavatkozás is ebbe a kategóriába tartozik -, mert pontosan tudja, hogy ha az ellenfél “felébred,” vagy más szóval ráébred arra, hogy háború folyik ellene, akkor nincsen esélye vele szemben, hiszen a NATO és EU - amennyiben egységesen lép fel - gazdaságilag és katonailag is sokszorosan erősebb Oroszországnál.
A Szijjártóéhoz hasonló nyilatkozatok épp azt a célt szolgálják, hogy a NATO és az EU ne “ébredjen fel,” és ne egységesen lépjen fel az orosz veszéllyel szemben.
A másik lehetséges verzió az, hogy a magyar külügyminiszter nem ismeri a NATO vezetőinek és a NATO-tagországok - a magyarnál fényévekkel jobb műveleti pozícióban levő - illetékes szerveinek értékeléseit az orosz veszély lehetséges eszkalációs forgatókönyveiről. Ami nyilvánvalóan elképzelhetetlen.
Ezen értékelések szerint nem az a kérdés, hogy “valós-e a NATO-tagállam elleni orosz támadás veszélye, hanem az, hogy hol, mikor és milyen formában következik be.” Ahogyan az a most idézett, rangos brit rendezvényen is elhangzott magasrangú katonai vezetők részéről, a NATO megtöréséhez “nincsen szükség Lengyelország lerohanására, ahogyan a szkeptikusok gyakran felvetik a kérdést. A NATO megtörése a NATO középpontjában álló 5. cikkely kollektív védelmi záradékának lejáratásával érhető el a legjobban. ... Ez a védelmi elkötelezettség ad önbizalmat Európa kis nemzeteinek ahhoz, hogy szembe merjenek szállni Moszkva diktátumával és követeléseivel. Azonban ez az önbizalom a mások cselekvési hajlandóságába vetett bizalmon alapul, és ezért törékeny.” A magyar külügyminiszter kijelentését sajnálatos módon éppen e bizalom aláásására irányuló törekvés részeként lehet értelmezni.
Egy mondatban: Magyarország a Nyugattal szemben folytatott hibridháború egyik eszköze Oroszország szemében - és kezében.
Épp a fokozott orosz érdeklődés alapján kimondható: a választások ezúttal arról is szólni fognak, kitartunk-e ebben a szerepben. Biztosak lehetünk benne: Moszkva mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez így legyen.
