Miért beszél továbbra is valótlanságokat az orosz veszélyről Orbán Viktor?

“Ismerjük a történelemből az értéktelen nagyság fogalmát, amely olykor mély nyomokat szánt az emberiségbe. Ezek azonban olyan barázdák, amelyekből nem terem kalász.” (Konrad Heiden)

A magyar miniszterelnök egy francia tévécsatornának adott interjújában kijelentette, hogy az ukrajnai háború nem fenyegeti Európát, mert „az oroszok túl gyengék ehhez, még Ukrajnát sem tudják legyőzni, így a NATO-t sem tudnák igazán megtámadni”. Értsd: nem kell aggódnunk amiatt, ha engedünk Moszkva katonai nyomásának Ukrajna kérdésében.

Orbán nem először próbálja meg elhessegetni Oroszország esetleges ukrajnai háborús sikere miatti aggodalmakat azzal, hogy Moszkva úgysem jelent veszélyt Európára és a NATO-ra. Az orosz háborús követelésekkel szembeni nyugati elzárkózás oka ugyanis az a stratégiai számítás, miszerint ezek után nem lesz megállás: elindul egy olyan biztonságpolitikai erózió, amelynek vége egy katonai konfliktus kirobbanása lehet Moszkva és a Nyugat között. Orbán ezt a valós kockázatot - tehát más szóval Ukrajna megvédésének szükségességét - cáfolja magabiztosan, de mindenekelőtt hamis alapon érvelve. A probléma Orbán érvelésével ugyanis az, hogy senki nem állítja, hogy egy katonai konfliktus a két fél között annak az eredményeként robbanna ki, hogy Oroszország direkt módon “megtámadja a NATO-t.” Orbán tehát vagy szakmai felkészületlenségből beszél valótlanságokat, vagy tudatosan. Utóbbi esetben nem lehet kérdés, kinek áll ez érdekében.

Az elmúlt évtizedben számos olyan elemzés készült a NATO tagországainak állami szervei vagy jelentős agytrösztjei részéről, amely egy esetleges konfliktus lehetséges forgatókönyveit vázolja. Ezen anyagokban az elsőszámú forgatókönyvek mind azzal számolnak, hogy Oroszország abban bízva próbálkozhat néhány éven belül területi hódítással például a Baltikumban vagy Moldovában, hogy a nyugati szövetségesi rendszer nem kockáztatna egy nagyobb konfliktust a kész tényeket teremtő Moszkvával, egy távoli kis ország védelmében.

A NATO 2022-ben kiadott Stratégiai Koncepciója a következőképpen fogalmaz az orosz veszély kapcsán:

“Az Orosz Föderáció a legjelentősebb és legközvetlenebb fenyegetést jelenti a szövetségesek biztonságára, valamint az euroatlanti térség békéjére és stabilitására. Kényszerítés, felforgatás, agresszió és annexió révén befolyási szférák és közvetlen ellenőrzés létrehozására törekszik. Hagyományos, kiber- és hibrid eszközöket használ ellenünk és partnereink ellen. Kényszerítő katonai magatartása, retorikája és bizonyított készsége az erő alkalmazására politikai céljai elérése érdekében aláássa a szabályokon alapuló nemzetközi rendet. Az Orosz Föderáció modernizálja nukleáris erőit és bővíti újszerű és bomlasztó hatású kettős hordozórendszereit, miközben nukleáris erejének bevetésével való fenyegetést alkalmaz. Célja a tőlünk keletre és délre fekvő országok destabilizálása.”

A fenti orosz módszerekre jellemző konkrét példa az a szervezkedés, amelynek elkövetőit nemrég állították igazságszolgáltatás elé az észt hatóságok. A szervezkedés résztvevői az orosz katonai titkosszolgálattal együttműködve, karitatív csoportnak álcázott “árnyékhadsereg” létrehozásán ügyködtek, amelynek szerepe lett volna egy hatalomátvételben az észt kormány megdöntését követően.

Nem véletlen hát az sem, hogy nemrég, májusban tartották Észtországban az ország éves legnagyobb hadgyakorlatát (Exercise Hedgehog) mindezek jegyében, amely hadgyakorlat egyébként része a NATO Griffin Lightning 25 elnevezésű, több ország részvételével zajló gyakorlatának a térségben.

És mintegy “slusszpoénként”, e poszt megírását követően érkezett az a hír, miszerint Szergej Rjabkov, orosz külügyminiszter-helyettes kijelentette: Oroszország addig nem hagyja abba a háborút Ukrajnában, amíg a NATO ki nem vonul a Balti országokból. Rjabkov hozzátette:

„Tekintettel az ukrán válság jellegére és keletkezésére, amelyet az előző amerikai adminisztráció és a Nyugat egésze idézett elő, ez a konfliktus természetesen, ha úgy tetszik, egyfajta kísérletként működik, amely teszteli Washington szándékainak komolyságát a kapcsolataink rendezésére.”

A hír tulajdonképpen nem kellett volna, hogy meglepetésként hasson, ugyanis az a követelés, hogy a NATO vonuljon ki a kelet-európai országokból, már a februári szaúd-arábiai orosz-amerikai tárgyalásokon is terítékre került orosz részről. Teljes összhangban egyébként azzal a feltétellel, amelyet Putyin még Ukrajna megtámadása előtt megfogalmazott, amely szerint a katonai védelmi szervezetnek vissza kellene vonulnia az 1997 májusa előtt területre, vagyis amikor a katonai szervezetnek nem volt még tagja Magyarország, Lengyelország és Csehország sem.

Ugyancsak a fentiekkel összhangban, Vlad Gheorghiță, a román fegyveres erők újonnan kinevezett vezetője tavaly arra figyelmeztetett, hogy Oroszország a fenti forgatókönyvek szerint Moldovát és a Nyugat-Balkánt veszi célba, ha sikerrel jár Ukrajnában. A hírszerzési vezető hozzátette:

“Teljesen biztos vagyok abban, hogy [Vlagyimir] Putyin elnök politikája a közeljövőben eszkalálódni fog.”

Néhány napja a moldovai miniszterelnök hírszerzési információkra hivatkozva pedig már konkrétan arról beszélt, hogy Oroszország 10000 katonát akar az Ukrajna és Moldova közé ékelődött, szakadár Transznyisztriába telepíteni, azzal a szándékkal, hogy destabilizálja a jelenleg EU-párti Moldovát. A moldáv vezetés félelmei szerint Moszkva a jól bevélt forgatókönyv szerint a szeptemberi parlamenti választások befolyásolásával orosz-barát kormányt akar hatalomra juttatni, amely a tervek szerint kész lenne fogadni az említett számú kontingenst. (A tavalyi moldovai elnökválasztás során Oroszország helyi viszonyokhoz mérten hatalmas összeget, a moldáv GDP 1 százalékát költötte befolyásolási műveletekre.) Ugyancsak a hasonló típusú orosz katonai próbálkozások veszélyére figyelmeztetett például az észt, a brit, német, svéd és dán védelmi miniszter is.

Nyilvánvaló tehát, hogy Oroszország az ukrajnai háborúval és az itt említett egyéb lépéseivel valójában az egykori szovjet érdekszféra visszaállítására és ezáltal Európa megosztására, gyengítésére törekszik, ahogyan azt egyébként Putyin több alkalommal is világosan leszögezte. És ebbe az érdekszférába mindazon országok beletartoznak, amelyekből a NATO-nak az orosz követelés szerint ki kellene vonulnia, így természetesen Magyarország is. Mivel a NATO védelmi szervezet, e követelés tulajdonképpeni célja az, hogy ezen országok ne álljanak többé nyugati védelem alatt. Vagyis ki legyenek téve az orosz nyomásgyakorlásnak.

Vagy tudatlannak, vagy nagyon is - rossz értelemben - tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy ne lássa - és ne láttassa - valaki az orosz törekvésekben az európai biztonságra leselkedő óriási veszélyt.

Putyinnak természetesen nem ment el teljesen az esze: nyilvánvalóan tudatában van annak, hogy Oroszország materiális értelemben gyengébb, mint a NATO. Csakhogy egy háborúhoz nem csupán eszköz kell, hanem szándék is. Ha úgy tetszik, hardware és software. Bármelyik is hiányzik, a katonai erő nem működőképes.

Ami a “hardware-t,” vagyis a gazdasági és katonai erőt illeti: a NATO abszolút értelemben természetesen jóval erősebb Oroszországnál. Azonban míg az orosz gazdaság háborús üzemmódban működik, addig a NATO tagországai nem. Vagyis, Mark Rutte, a NATO főtitkárának minapi kijelentése szerint: "Tény, hogy kvantumugrásra van szükségünk a kollektív védelmünk terén. Tény, hogy nagyobb erővel és képességgel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy védelmi terveinket teljes mértékben megvalósíthassuk. Tény, hogy a veszély akkor sem fog megszűnni, ha az ukrajnai háború véget ér".

Ennek a “kvantumugrásnak” a megtételéhez azonban szükség lenne a “szoftverre,” vagyis a szándékra, még pontosabban, az egységes szándékra. Márpedig az Oroszországgal szembeni elrettentés érdekében bevetendő eszközök tekintetében korántsem egységes a nyugati katonai tömb, nem mellékesen éppen a magyar kormányéhoz hasonló obstrukciós tevékenység eredményeképpen. Részben ennek is köszönhető, de egyébként is fennálló probléma még emellett, hogy a NATO reakcióideje eleve nagyon lassú. Egyes NATO-tisztviselők kb 45 napra teszik ezt az időszakot, miközben az első orosz csapatok már 36–60 órán (azaz 1.5-2.5 napon) belül elérhetik például Tallinn vagy Riga környékét.

Fentieknek köszönhetően Moszkva reálisan számolhat azzal, hogy a NATO ún. 5. cikkelye szerinti mechanizmus - miszerint a katonai szövetség a megtámadott tagországa védelmére kel - nem aktiválódik abban az esetben, ha az orosz hadsereg azt megelőzően tud gyors eredményt elérni, hogy reális esély lenne a nyugati fegyveres erők helyszíni mozgósítására, vagyis a védekezésre. Utólag ugyanis egy sokkal súlyosabb áldozatokkal járó támadólagos művelettel lehetne csak az orosz erőket kiűzni az elfoglalt területről, amihez - a Kreml kalkulációi szerint - jó eséllyel nem járulna hozzá az egyes nyugati országok közvéleménye és politikai elitje.

A kérdés persze továbbra sem az, hogy a NATO képes lenne-e aztán legyőzni Oroszországot egy katonai konfliktusban, hanem az, hogy milyen áron. Ne felejtsük el, hogy a második világháború is Hitlernek azzal a korábbi gyakorlatra épülő téves számításával indult, hogy Nagy-Britannia - és szövetségesei - nem fognak beavatkozni Lengyelország mellett, Németországgal szemben. Hitler tévedett, azonban ekkor már nem volt visszafelé út. Hat év pusztítás és több tízmillió ember halála árán derült ki az, ami már a legelején is teljesen világos kellett volna hogy legyen és számos német katonai vezető számára világos is volt; csakhogy egy diktatúrában nem az ész, hanem az ideológia - és a kontraszelekció - diktál.

“Ideje véget vetni a vitának arról, hogy valóban fennáll-e a szövetség elleni támadás veszélye. Igenis fennáll,”

fogalmaz Marc Champion, a Wall Street Journal egykori isztambuli irodavezetője, visszatérve a neves brit agytröszt, a Royal United Services Institute egy hetes rendezvényéről, ahol tábornokok és más magasrangú tisztek vitatták meg az Oroszország által jelentett katonai veszélyre való felkészülés szükséges lépéseit. Champion a következőkkel folytatja:

“Én azzal a meggyőződéssel távoztam a rendezvényről, hogy azok, akiknek harcolniuk kell, nem azt kérdezik, hogy valós-e a NATO-tagállam elleni orosz támadás veszélye, hanem azt, hogy hol, mikor és milyen formában következik be. Nem is azon spekulálnak, hogy Donald Trump amerikai elnök mit tehet vagy mit nem tehet. A legnagyobb aggodalmuk az, hogy milyen kevés idejük áll rendelkezésre a felkészülésre.”

A magasrangú katonai szakértők véleményéről szóló leírás annyira idevág, hogy mindenképpen érdemes hosszabban is idézni:

“Sem Oroszország támadási képessége, sem céljai nem képezték vita tárgyát [a rendezvényen]. A kiindulópont az volt, hogy Putyin célja Oroszország nagyhatalmi szerepének visszaállítása Európában, ezért az orosz vezető továbbra is megpróbálja leigázni a korábbi orosz gyarmatokat és megtörni a NATO-t. Ennek eléréséhez nincs szüksége Lengyelország lerohanására, ahogyan a szkeptikusok gyakran felvetik a kérdést. A NATO megtörése a NATO középpontjában álló 5. cikkely kollektív védelmi záradékának lejáratásával érhető el a legjobban. ... Ez a védelmi elkötelezettség ad önbizalmat Európa kis nemzeteinek ahhoz, hogy szembe merjenek szállni Moszkva diktátumával és követeléseivel. Azonban ez az önbizalom a mások cselekvési hajlandóságába vetett bizalmon alapul, és ezért törékeny. E bizalom aláásásához elég lenne, mondjuk, Észtországot megtámadni, amire Putyin még most is képes lenne. Az európai vezetőknek, akik arról döntenek, hogyan reagáljanak, jelentős kockázatokat kellene figyelembe venniük, mielőtt megállapodnának válaszlépésről. ... Az óra eközben ketyeg. Európa még mindig a békeidők túl bürokratikus tempójában halad, míg az Egyesült Államok hátramenetbe kapcsolt. Mindkettőnek változnia kell. Putyin az, aki eldönti, hogy mit és mikor tesz, és a Nyugat tétovázása egyszerűen időablakot teremt számára a cselekvésre, akár Ukrajnában, akár azon túl. Ahogy Rupert Smith, nyugalmazott brit tábornok és korábbi európai szövetséges főparancsnok-helyettes fogalmazott: ‘azzal harcolsz, ami aznap a kezedben van'. A jelenlegi trendek alapján ez nem biztos, hogy elég lesz ahhoz, hogy a Kremlt visszatartsa nagyhatalmi terveinek folytatásától.”

Ahogy egy korábbi posztban már láthattuk, ezt Orbán Viktor is pontosan így gondolta még 2008-ban (egy évvel a szentpétervári látogatásához köthető orosz-párti fordulata előtt), amikor a Grúziával szembeni orosz katonai agresszió kapcsán a következőképpen fogalmazott:

“A katonai agresszió az katonai agresszió, s a mostani orosz támadás nem egyszerűen egy vitatott terület feletti dominanciát céloz meg, hanem egyértelmű fenyegetést is jelent minden olyan ország számára, amely korábban a Szovjetunió birodalmához tartozott, és ma Nyugat-baráttá akar válni. Így például a NATO-tagságot Grúzia mellett szintén elnyerni szándékozó Ukrajna számára is.”

Változnak az idők.

Kép forrása.

„Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja” - jelentette ki Bayer Zsolt immár 2022. január 30-án a Hír TV Sajtóklub című műsorában - csupán mintegy három héttel azelőtt, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. A kormánymédia meghatározó alakja persze nem volt egyedül e véleményével: ebben az időszakban a kormány és a teljes kormánysajtó egyöntetűen ugyanezt a véleményt sulykolta, nyilvánvaló összhangban a kormányzati narratívával, amely a háborúra figyelmeztető imperialista (demokrata párti) amerikai kijelentéseket olykor kifejezetten gúnyos magabiztossággal hessegette el, a “megbonthatatlan” orosz-magyar barátság jegyében. Éppen ahhoz hasonló magabiztossággal, ahogyan ma az Európával kapcsolatos orosz agresszióra figyelmeztető nyugati véleményeket utasítja el.

Tény persze, hogy az Ukrajnával szembeni orosz agressziót nem csupán a magyar politikai - és hírszerzési - vezetés nézte be, hanem számos nyugati ország illetékesei is. A nagy különbség azonban az, hogy utóbbiak tanultak e hibából. A magyar vezetés viszont nem. Ebből is látszik, hogy a magyar “benézés” nem pusztán egy egyébként orvosolható szakmai inkompetenciából fakadt, hanem az azt súlyosbító ideológiai és stratégiai elfogultságból. Ami továbbra is meghatározza a magyar miniszterelnök külpolitikáját, kézzelfogható nemzetbiztonsági kockázatként rendelve alá azt az orosz külpolitikai terjeszkedés szempontjainak.¹

UPDATE: A poszt publikálása után került elém Bruno Kahl-lal, a német hírszerzés, a BND vezetőjével készített és tegnap kijött interjú, amelyben egyebek mellett a következők hangzanak el:

1. Egyértelmű hírszerzési jelek utalnak arra, hogy a Kreml arra készül, hogy tesztelje a NATO-tagok képességét az 5. cikkely - a kollektív védelmi kötelezettség, amely szerint „az egy elleni támadás az egész elleni támadás” - érvényesítésére.

A német hírszerzés úgy értékelte, hogy Vlagyimir Putyin elnök rezsimjének héjái - miután látták, hogy a nyugati szövetségesek az ukrajnai „különleges katonai műveletre” gyenge kollektív válaszlépésnek minősíthető módon reagáltak - egyre inkább eltökéltek abban, hogy próbára teszik a NATO határozottságát az orosz akciók Ukrajna határain túlra való kiterjesztésével.

„Egészen biztosak vagyunk benne, és hírszerzési információink is azt mutatják, hogy Ukrajna csak egy lépés [Oroszország] nyugat felé vezető útján” - mondta Kahl. “Ez nem jelenti azt, hogy arra számítunk, hogy tankhadseregek gördülnek nyugat felé, hanem azt látjuk, hogy a NATO kollektív védelmi ígéretét kívánják próbára tenni."

„Ehhez nem kell tankhadseregeket küldeniük” - mondta. „Elég, ha kis zöld emberkéket küldenek Észtországba, hogy megvédjék az állítólagosan elnyomott orosz kisebbségeket”." Németország és mások úgy vélik, hogy az orosz stratégia egy évtizeddel ezelőtti „sikere” [utalás a Krím elfoglalására 2014-ben] lehet a tervrajza Moszkva jövőbeli aszimmetrikus támadásának a Nyugat ellen.

Az interjú angol nyelvű összegzése ide kattintva olvasható.